Míg a modern Franciaország megteremtője ült az elnöki székben, a rendszer működött. Utódai azonban egyrészt már kevésbé voltak tehetségesek, mint a nagy elnök, másrészt az idő is kikezdte a nem kevés monarchista vonást is magán viselő alkotmányt. De Gaulle éppen utódaira – és a népfelség elvére – gondolva csökkentette saját elnöki jogkörét, hogy a Nemzetgyűlés is bele tudjon szólni az ország vezetésébe. A hét évig tartó elnöki mandátum mellett ugyan öt évre választották a képviselőket, de a tábornok biztos volt abban, hogy nem kell az utolsó két évet ellenzékben eltöltenie. Neki valóban nem kellett, ám utódainak ez osztályrészül jutott.
A legnagyobb hatalommal rendelkező elnök időnként azzal a kormánnyal volt kénytelen együttműködni, amellyel naponta vívott kemény vitákat az ország irányításának minden területén. A francia választó pedig a kimutatások szerint nem idegenkedett ettől a természetellenes házasságtól. Vagy csalódott az adott pártszövetség teljesítményében, vagy kiegyensúlyozó tényezőt látott a „társbérletben”.
Abban azonban mostanra biztos minden francia, hogy Le Pen esetében szó sem lehet társbérletről. A szélsőséges politikus ugyanis nem vitapartner, hanem legyőzendő ellenség. Szimbóluma mindannak, ami Charles de Gaulle elnök 1969-es lemondása óta folyik Franciaországban. A személyre szabott alkotmány néhány helyen szorít, máshol pedig túlságosan bő, így fordulhatott elő, hogy a lakosság több mint 33 százaléka a szélsőséges pártok elnökjelöltjeire voksolt, egyben nemet mondva az ötödik köztársaság eszméjére. Jacques Chirac – az újraválasztásért ringbe szálló mindenkori elnökök magasan legrosszabb eredményével – még a húsz százalékot sem tudta elérni. Nem az ő érdeme, hogy még így is elsőként fordulhatott a mindent eldöntő május 5-i forduló felé vezető célegyenesbe. Köszönheti ezt az önmagát szétforgácsoló baloldalnak, amely képtelen volt a lakosság igényeire odafigyelni, valamint a szavazópolgárok azon majdnem harminc százalékának, akik távol maradtak az urnáktól. Soha nem volt ilyen magas azoknak a száma, akik számára „mindegy”, ki lesz az elnök. A demokratikus hagyományaikra oly büszke franciák ezzel is újabb szöget vertek az ötödik köztársaság koporsójába.
Nyugati lapok előszeretettel nevezik az április 21-én történteket „apokalipszisnek” vagy „kataklizmának”, amely után nem áll fel könnyen az ország a padlóról. Hiszen az egész baloldali tábor örök ellenségét, a hét- éves elnöksége alatt folyamatosan szapult Jacques Chiracot lesz kénytelen visszaszavazni a hatalomba, nehogy bekövetkezzen a valódi katasztrófa, Le Pen győzelme. Az elmúlt hetek eseménysorozatai, tüntetései és az országot egységbe kovácsoló szózatai alapján biztosra vehető, hogy nem a szélsőséges pártvezér foglalja el 2002-től az elnöki széket. A Le Pen-jelenség azonban fel kell, hogy nyissa az alkotmányozók szemét, és el kell gondolkodniuk a váltáson. Mi a biztosíték arra, hogy öt év múlva is egységbe forr a nemzet az akkori Le Pen ellen, vagy nem bújik elő az ismeretlenségből egy újabb, sokkal erősebb önjelölt nemzetvezető? A Franciaországban rendkívül erős kommunistákkal és trockistákkal hogyan lehet felvenni a harcot? A 2002-es elnökválasztás egyszer és mindenkorra megmutatta, hogy Charles de Gaulle nélkül nem működik az ötödik köztársaság. Az alkotmány résein beszivárgó antidemokratikus pártok pedig – ha a világ vigyázó szemeit nem veti Párizsra – a hatodik köztársaság megalapítását is kérdésessé teszik. A hagyományos pártok nem figyeltek eléggé a mutatkozó bajokra. A szocialista Jospin-kormány inkább a harmincöt órás munkahét kidolgozásával és a munkanélküliség visszaszorításával foglalkozott, Chirac Tömörülés a Köztársaságért mozgalma pedig ennek bírálatával. Le Pen ezalatt a bevándorlással és az ehhez szorosan kapcsolódó bűnözéssel riogatott.
A történtek alapján mégis kijelenthető, hogy nem a szélsőséges gondolatok nyertek egy csapásra teret a franciák körében, sokkal inkább az elégedetlenség, a vágy a változásra – az ötödik köztársaság kifáradása. Jellemző egy Le Pen-szavazó gondolata: „Eddig Jospinre szavaztam, de nem történt semmi. Le Pent még nem tettük próbára, lehet, hogy ő fog segíteni rajtunk.” Ebből is látható, nem a jobboldalról a szélsőségek felé sodródó polgárok szavazataira számíthatott Le Pen, hanem minden emberére, akik megelégelték a korrupciós ügyekkel és tehetetlenséggel jellemezhető nagy pártok uralmát. Ugyanígy érdekes a szavazatok földrajzi megoszlása is. Azokban a francia megyékben, ahol az Atlanti-óceán jelenti az ország határát, Chirac nyert. A német, belga, svájci határokon – valamint a déli, jelentős arab lakossággal bíró megyékben – Le Pen, a Pireneusok hegyvonulatain és a francia Baszkföldön viszont Jospin. Ez akár üzenetet is hordozhat magában: ahol nem természetes határok védik az országot, és a lakosság együtt él szomszédaival, ott az idegengyűlölő felhangokra különösen vevők a szavazók.
Hogy milyen lehet a francia Hatodik Köztársaság? Lényegében elveszíti minden francia hagyományát, és hasonul az Európai Unió többi köztársaságának (és monarchiájának) parlamentalapú hatalomgyakorló rendszeréhez. Egyes elemzők szerint a legvalószínűbb egy brit típusú parlamentáris és az amerikai elnöki rendszer hibridje. Ugyanakkor a franciák minden bizonnyal végleg száműznék politikai szótárukból a „társbérlet” kifejezést. Az elnöki poszt ugyanis már nem lesz olyan lényeges, mint a miniszterelnöki bársonyszék. Így a pártok sokkal inkább a parlamenti választásokra fogják mozgósítani szavazóikat, az államfő személye mindinkább szimbólikussá válik – mint az történik egész Európában. Közvélemény-kutatók elemzései arra mutatnak, hogy már a mostani, talán végnapjait élő ötödik köztársaságban sem bíznak annyira az elnök intézkedéseiben. Sokan már most biztosak benne, hogy az érdemi munka inkább a parlamentben folyik, Chirac mindössze jelkép az ország élén. Ennek ellenére még mindig nem omlott össze a rendszer, és az elnök rengeteg olyan jogosítvánnyal van felvértezve, amely alapjaiban felforgathatja Franciaország és Európa mindennapjait. A legfontosabb, hogy feloszlathatja a Nemzetgyűlést és új választásokat írhat ki, ha úgy ítéli meg, nem tud együtt dolgozni a kormánnyal. Ez a politikai adu ász minden bizonnyal ki fog kerülni az új elnök kezéből, megelőzendő a káoszt egy „nem megfelelő” államfő esetén. Ütőkártyák nélkül viszont a hatodik köztársaság elnöke protokolláris megbízásokon kívül nem tehet sokat. Bár sokkal hatékonyabb lehetne az új rendszer, kérdéses, szeretnék-e ezt a franciák. Így ugyanis elveszne az a bohém színe a kontinentális politikának, amelyet Franciaország különállása, befelé fordulása jelentett.
origo.hu
Orbán Viktor: A bérmegállapodással a minimálbér feletti bérek is nőnek
