Manglitz Dezső sertés volt. Elsősorban annak köszönhetően, hogy csak ritkán borotválkozott. Akár elnézést is kérhetnék a nyakatekert szójátékért, ám nincs okom a mentegetőzésre, mert Manglitzot a borostája mellett a disznóimádat jellemezte, mondhatni tehát: nomen est omen.
Az egyik legalaposabb, legképzettebb tenyésztő volt, akit csak ismertek szerte a nagyvilágban. A szülői házban szívta magába a disznótartás semmi máshoz nem hasonlítható illatát. Már jóval azelőtt, hogy beíratták az elemibe, virradatkor kelt, segített apjának az ólakban, a napja pedig ugyancsak azzal fejeződött be, hogy etetett és itatott. De még ez is kevés volt neki: napközben is gyakran időzött az állatok között, az ólak kerítésének támaszkodva figyelte, ahogy gömbölyödnek, bele-belenézett a szemükbe, igyekezvén kiolvasni belőle, hogy boldogok-e a kedvencei. Mert noha témánk szempontjából szinte érdektelen, roppant jólelkű gyerek volt a kis Manglitz.
Az apját már keményebb fából faragták. Szerette volna, ha a fia többre viszi, mint ő, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy tanuljon. Bevett polgári hivatásra szánta, mérnökként, orvosként, merészebb álmaiban ügyvédként képzelte el, ezért csak nagy nehezen egyezett bele, hogy az állattenyésztést tanulja ki a gyerek, azon belül is – ezt talán mondanom sem kell – a sertéstenyésztésre szakosodjon.
Diplomája annak rendje és módja szerint lett Manglitz Dezsőnek, megfelelő állása viszont csak ideig-óráig. Nem akadt olyan gazdaság az országban, ahol néhány hónapnál hosszabb ideig megmaradhatott volna. Szemléletbeli különbségek akadályozták meg, hogy törzsgárdatag lehessen. Ő arra esküdött, hogy a sertésnek a testét és a lelkét egyaránt gondozni kell, a kollégái viszont jó néhány lépcsővel magasabbról indultak, a disznótor volt náluk az alap, a hurkából, kolbászból, karajból vezették le az állattartás alkalmazott szabályait. Lenézték – ha lehet ilyet mondani – a sertést, maguk között csak moslékevő haszonállatnak titulálták. Manglitz kezdetben vitatkozott velük, a gumós zápfogra és vele összefüggésben a mindenevő jellegre hivatkozva a disznó emberhez való közelségét szajkózta, mindhiába.
Végül, nem lévén más választása, Manglitz az oktatásba menekült. Boldog esztendők virradtak rá. Végre értékelték a fölkészültségét, a diákok tátott szájjal hallgatták előadásait arról, hogy az állat is érez, ezért éppen úgy törődni kell a lelkével, mint az emberek esetében. A diákjai szerették, egy-egy tanév végén rendre ő kapta a legtöbb ajándékot a hallgatóktól; hogy minden esztendőben valamennyi osztály Konrad Lorenz munkáival kedveskedett neki, nem zavarta. Egyrészt sokat tanult Lorenz professzortól, másrészt pedig úgy érezte, a gyerekek a magukévá tették mániáját, amely szerint szív is kell a tenyésztéshez.
Gyors karrier volt a Manglitz Dezsőé, csakhamar az iskola direktora lett. Igazgatóként is egyszerre oktatott és nevelt, kihasználta azt a privilégiumát, hogy akkor szólal meg az iskolarádióban, amikor csak akar. Neki pedig gyakran volt mondanivalója. Megesett, hogy tanítási idő alatt jutott eszébe néhány magvas gondolat, ilyenkor azonnal a mikrofonhoz lépett, és az éppen órát tartó kollégáitól elnézést kérve azonnal közkinccsé tette aktuális elméletét. Néha persze fegyelmezni is kénytelen volt. Az iskola egykori diákjai jóvoltából napjainkra már legendává nemesedett az az eset, amikor ezt voltak kénytelenek hallani a hangszórókból:
– Gyerekek! Ne tévesszétek össze a szabadságot a szabadossággal! A fiúvécében valaki megint vandalizmusra vetemedett, valaki, akiből hiányzik a józan ész, akinek nem használ a jó szó, letörte a pissoirt! És ki issza meg ennek a levét…? Na, ki? Hát persze hogy megint a tanári kar!
Sikeres esztendőkkel a háta mögött az iskolából ment nyugdíjba. Nem viselte meg, hogy megváltak tőle, alapvetően örült a döntésnek, elvégre újra a disznói között lehetett. Az iskola annyit segített neki, hogy a közétkeztetésből visszamaradt moslékot potom pénzért hazaszállíthatta, ő pedig újra fölvirágoztatta a családi tenyésztést. Nagy bánatára a gyermekei az orrukat látványosan befogva utasították vissza, hogy segítsenek neki.
– Van, amikor a vér vízzé válik… – dörmögte gyakran, és egyedül végzett el minden teendőt az ólak körül. Újra rászokott arra, hogy minden idejét a disznók között töltse, olyannyira, hogy lassan-lassan szinte egy lett közülük. Bizonyság rá, hogy ebéd és vacsora után kurta röffentéssel adta tudtára feleségének, hogy senki sem főz nála jobban a világon.
Amikor betöltötte a hetvenedik életévét, volt tanítványai fölkerekedtek, hogy fölköszöntsék. A faluszéli ház kapujánál hosszasan kellett kiabálniuk, míg végre Manglitzné meghallotta. Kicsoszogott a kapuhoz, ránézett a vendégekre, majd bólintott:
– Szervusztok, gyerekek! Dezső bátyátokat keresitek? Ott van hátul a disznók között. Megismeritek, sapkában van!
Tényleg megismerték, pedig nem is volt rajta sapka.
Ráadta a kedvenc kocájára, nehogy napszúrást kapjon a hirtelen jött májusi hőségben.
Így akar győzelmet Zelenszkij szerint Putyin
