Merre sivít a láncfűrész?

- Vitafórum -

Kétmilliós metropolisunk közepéről, forgalmas, aszfaltozott út melletti lakásból jajkiáltások törnek fel. Az erdők sorsa iránt érzett aggódástól, tiszteletre méltó felelősségérzettől vezérelteve Sebeők János számos írásában foglalkozik a bioszférával és az erdőkkel. Legutóbb a Magazin április 27-i számában A térképzöld színe és visszája címen jelentetett meg esszét. Azzal, hogy tudniillik nem mellékes, jól kezelik-e az erdőket az erdőgazdálkodók vagy sem, mélyen egyetértek, mégpedig azért, mert az egyre inkább veszélybe kerülő erdők mindannyiunk életfeltételeit biztosítják. Ezt érdekes módon az aszfaltozott kősivatagban is érzékelni lehet, és Sebeők Jánosnak a bioszféra irányában nagyon kifinomult érzékszervei vannak. Írása késztetett arra, hogy nyílt levélben néhány, általam fontosnak vélt gondolatot adjak közre, részben vitázva az esszével, részben túlmutatva azon. Gondolom, abban mindenki egyetért: nem egy periferiális szakma belső ügyeiről, hanem természeti környezetünk sorsáról, és ezen keresztül saját jövőnkről van szó.
Kedves János! Legutóbbi írásod folytatása két évvel ezelőtt publikált vitaindító cikkednek, melyre akkor sokan reagáltak. Ám mint a legtöbb vita, ez is megmaradt a vita szintjén – mindenki elmondta a véleményét, s azzal le is zárult. De Te – saját szavaidat idézve – a vita után „érezhetően szelídebb” lettél: a sajtóvita cikkeiből sok mindent megtudtál az erdőgazdálkodókról, az erdőmérnökökről, az erdők kezelésének, illetve az erdők és a társadalom kapcsolatának eddigi történetéről. Ezt már abból a dialógusból tudom, amelynek megszervezésekor egyik célom az volt, hogy tovább jussunk a vitánál, és közösen gondolkodjunk tovább az erdők sorsáról: „nem valami ellen, hanem valamiért.” Hogy miért? Az erdők – ha úgy tetszik: környezeti örökségünk, és létünk jövőbeni letéteményesei – sorsának jobbra fordulásáért.
Továbbra is változatlanul megfigyelhetők azok a jelenségek az erdőkben, amelyek miatt a korábbi vitát kezdeményezted. Akár ma is újból megírhatnád két évvel ezelőtti vitaindítódat, mert segélykiáltásod valódi oka, az erdők állapotának romlása nem szűnt meg. Sok erdész örül „megszelídülésednek”, én azonban ennél sokkal fontosabbnak tartom, hogy a korábban felvetett kérdéseid máig megválaszolatlanul maradtak. Valójában ennek okán született ez a cikk. Folytassuk a dialógust, a közös gondolkodást arról, hogyan lehet ember és természet megromlott kapcsolatát helyrehozni.
Mert véleményem szerint ez a központi probléma, ez okozza az erdők – és tágabb értelemben egész környezetünk – leromlását. Az erdőgazdálkodás egyes kérdéseiről lehet – és kell is – vitákat tartani, hiszen ez a szakma sem menthető fel az alól, hogy állandóan újragondolja alapelveit és fejlessze eszköztárát. De – ahogy Te is vallod – az „alapokig kell merészkednünk”. Ezért a Dialógus az erdőről egyik alapkérdése is az volt, hogy mennyiben felelős az erdőgazdálkodás az erdők állapotának romlásáért, s mennyire inkább arról van szó, hogy az emberi társadalom természetpusztító módon él?
Ha nemcsak az erdőkre, hanem környezetünk állapotának általános romlására gondolunk, rögtön egyértelművé válik, hogy az utóbbi kérdés az elsődleges mind jelentőségét illetően, mind logikai szempontból. Az emberi tásadalom mai „fejlettségi szintjén” sokkal inkább kihívás, hogy hogyan változtassunk azon az élősdi, kizsákmányoló életmódon, ami ma a „fejlett” társadalmakat jellemzi, és csak másodlagos – sőt, talán sokadlagos – egyetlen szakma szükségképpen korlátolt lehetőségeit számba venni.
Nem azért gondolom ezt így, mert el akarom hárítani azokat az általad elemzett kérdéseket, amelyekben tanult szakmám az illetékes. Ezek egyikéről-másikáról írtam már Erdő nélkül? című könyvemben, s alább még érintek közülük néhányat. Sokkal lényegesebb, könynyen belátható indokom van rá. Ehhez az szükséges, hogy végiggondoljuk az elmúlt négy évtized történéseit, és mérleget készítsünk arról, kik és mit tettek környezetünk védelme érdekében, s mik az eredményeink.
A földi környezet általános romlását az elsők között Rachel Carson tette szóvá, s ő volt az is, aki először vetítette elénk jövőnk egy lehetséges szörnyű vízióját (a híres könyve címéül is választott „néma tavaszét”). Aztán a Római Klub sokkolt mindenkit, megfogalmazva, hogy nem csak mindennek, a növekedésnek is vannak korlátai. Könyvek sokaságát kezdték írni, melyek már sokszor címükben is (pl. Lesz-e sas 2000-ben?) jelezték, valami nincs rendben. Aztán az események kezdtek felgyorsulni: a fajok kihalását dokumentáló vörös és egyéb színű könyvek, a Bruntland-jelentés, nemzetközi egyezmények, az 1992-es riói földcsúcs, miniszteriális konferenciák sokasága, a klímaváltozás akadályozását célzó kiotói jegyzőkönyv (a megvalósításból az USA visszalépésével), s mindezt beteljesíti majd ez év szeptemberében a „Rio+1” földcsúcs Johannesburgban, mellyel kapcsolatban gőzerővel folynak az előkészítő tárgyalások.
Gondoljuk meg: mindezek kellettek ahhoz, hogy környezetünk – s benne a Föld erdőtakarója – ma ne legyen még rosszabb állapotban. Mert képzeljük el a világot a felsorolt, továbbá az itt nem említett erőfeszítések nélkül! De elég, ha körülnézünk, és ez alapján mérjük le az „eredményeket”. Több madárfaj már nem énekel, s bár maradt még néhány sas, a vészharangokat kongató Rio óta eltelt évtizedben nyolc Magyarországnyi területtel csökkent a trópusi erdőtakaró kiterjedése…
Természetesen sok tényleges eredménye is van annak a – korántsem mai – belátásnak, hogy környezetünket nem tehetjük tönkre, mert akkor életünk feltételeit szüntetjük meg. Csak erdei-erdészeti példákat hozva, ilyen eredmény volt annak idején, hogy – ahogyan azt Te is elismered – a kialakuló erdőgazdálkodás elérte, erdőterületen a fakitermelés után is legyen erdő: „az erdészek a primer civilizációra nemet mondva művelési ágon belül tartják az erdőt”. (Ez a hazánkban egyébként már több száz év óta törvényben rögzített elv ma sem magától értetődő például a védett énekesmadarakat pástétomkészítési céllal ezerszámra gyilkoló – sörétpusztítóknak.) Ma pedig – ahogy Te magad írod –: „Az urbanizáció és a parcellakommandók elleni küzdelemben az erdészek a természetvédők szövetségesei…”
Mégis, oly sok aggódás, zöldmozgalom, konfliktus, valódi és látszólagos eredmény – az erdőgazdálkodási technológiák folyamatos fejlődése – ellenére a környezet romlása szinte megállíthatatlannak tűnik. Nemcsak Amazóniában vagy a Föld más zugaiban, de nálunk is: élőhelyek, fajok tűnnek el, az ország szén-dioxid kibocsátása jelentősen növekszik. Szerinted, de több erdész szakember szerint is például „a természet közeli erdők változatlanul stagnálnak vagy fogynak”. (Ugyanakkor jó hír, hogy valóban növekszik az erdők és faültetvények által elfoglalt terület, és a jövőben még lényeges területnövekedés várható.) Miért megállíthatatlan a környezet romlása? Miért nem értünk el előrehaladást az erdőkkel, a természettel szembeni magatartásunk megváltoztatásában? Mit és hogyan kellene tennünk a jövőben, hogy elkerüljünk egy térségi vagy földi ökológiai katasztrófát?
Véleményem szerint ezek a környezettel, az erdővel, az erdőgazdálkodással kapcsolatos fő kérdések. Persze ezekre a kérdésekre nem könnyű választ kapni. Nem sikerült a Római Klubnak, sem a riói konferencián a világ minden tájáról összesereglett résztvevőknek, sem másnak. Nemrég a kitűnő ökológus-genetikus, Vida Gábor tollából jelent meg egy, éppen a témáról írt nagyszerű könyv Helyünk a bioszférában címmel. Akárhogy forgattam is a könyvet, az elismert tudós is adós maradt a lényegi válasz különféle lehetőségeivel.
A válaszokat sajnos én sem tudom. De ha legalább a kérdéseket helyesen fogalmazzuk meg, több esélyünk van a helyes megoldásokat is meglelni. Meggyőződésem, hogy nem az a fő kérdés, hogy az erdész, eme „kettős tudatú lény” mennyire önérdekű, álökológiai érvekkel operáló vállalkozó, és mennyire „természet közeli meseapó”. Az a fő kérdés, hogy a társadalom mit vár el az erdőtől, s ezen keresztül az erdőgazdálkodótól. Igaz, hogy – ahogy írod – „az erdészetnek önmaga előtt kellene tisztáznia saját mibenlétét, diszciplínaidentitását”, de talán a társadalomnak kellene végre tisztáznia, akarja-e az erdők lerontása árán is biztosítani jogos vagy csak annak vélt igényeit? Mint mindennek, az erdővel szembeni igények kielégítésének is ára van. „No free lunch” – nincs ingyenebéd e világon, legalábbis az ökológia világában. Az őserdei „vad”-ember a saját bőrén érezte, ha „lelakta” erdei otthonát – viszont honnan tudná a ma városlakó embere, hogy az aranytojást tojó tyúk nem bírja az iramot? Itt persze komoly feladata, felelőssége van az erdőgazdálkodóknak – jelzést kell adniuk, ha valami nincs rendben.
Az erdőgazdálkodás alapfeladata elsősorban az, hogy kielégítse a társadalom erdővel szemben támasztott igényeit. Márpedig ezektől az igényektől szenvednek az erdők, nem attól, hogy az erdőgazdálkodó rossz gazda. Hogyan lehetne ugyanis eladni több erdei terméket (faanyagot és faterméket, erdei gyümölcsöt és gombát, nagyvadtrófeát stb.), ha azokat maguk az emberek nem keresnék? Nem vitás, a reklámnak az „igények” kialakításában, növelésében gyakran itt is szerepe lehet. De az emberek igényeinek mesterséges fokozása nem az erdőgazdálkodó, hanem sokkal inkább a tőke eszköze.
Országos szinten az igényeknek csak kb. háromnegyedét tudják kielégíteni a hazai erdők és faültetvények – íme, ez az a túlzott igény, amely a főszerepet játssza a hazai erdők leromlásában (és persze ott is, ahonnan a fát importáljuk).
És ha még csak a fáról volna szó… Hegyi biciklisták, rallisok, virágszedők, törő-zúzó kirándulók, a sittet az erdőben elhelyezők, a természetvédelmi területet kisajátítók, gondatlanságból erdőtüzet gyújtók, és még ki tudja, kik és milyen formában károsítják az erdőket. Aki pedig azt hiszi, hogy nem járul hozzá a károsításhoz, gondoljon bele, hogy a közvetlen energiaigényén (fűtés, utazás) kívül mennyi, az erdőket is károsító anyag jut a levegőbe, talajba, folyókba.
A jobb élet még több fogyasztást – vagyis még nagyobb környezetterhelést jelent. Akkor hol a megoldás? Szakemberek, természet- és környezetvédők, írók: mit tegyünk? Forduljunk valamely valláshoz, mely önmérsékletre, önkorlátozásra tanít? Hozzunk létre „igényrendőrséget”? Várjuk sült galambként a tehcnológiák lényeges és a forradalom gyorsaságával érkező újabb „áldásait”? A magunk mögött tudott kampányban alig-alig emlékszem arra, hogy a környezet- vagy természetvédelmet bárki is akár csak megemlítette volna…
Az eddigiek után természetesen tőlem várható el, hogy megoldási javaslatokat vessek fel. Mint említettem, én sem vagyok próféta, de néhányat megemlítek.
Az első mindenekelőtt az, hogy folytatni, sőt gyorsítani kell az erdőtelepítési-fásítási programot. Ezzel nemcsak új ültetvények, fatermesztési vagy egyéb, termelési célú ültetvények jöhetnének létre, hanem „erdőcélú erdők” is, és tehermentesíthetők volnának a mai, a túlzott emberi igények kielégítésétől agyonterhelt erdők. Telepítéssel a térképi zöld minden árnyalatának területét növelni lehet, nem csak a faültetvényekét…
Az eddigi dialógus egy másik fontos eredménye: az erdőkkel foglalkozó szakmáknak – ökológusoknak, természetvédőknek, erdőgazdálkodóknak stb. – nem elsősorban egymással kell hadakozniuk, hanem együtt kell fellépniük az erdőket érintő döntések meghozóival szemben. Együtt kell elérnünk, hogy ne csak az erdőgazdálkodó viselje „az erdőteremtés és -fenntartás kötelességének lelkiismereti terhét”, valamint költségeit. Nagyon igaz, s ezzel, János, mélyen egyetértek, hogy „amíg a természetvédelem nem stratégiai ágazat, s nem kap a költségvetésből stratégiai léptékű támogatást, kár felsziszszennünk a gépfűrész hallatán”. Ha az erdőgazdálkodók az úgynevezett közjóléti célok megvalósítására csak anynyit kapnának, amennyi például egy kilométer autópálya építéséhez vagy néhány kétes értékű futballista megvásárlásához szükséges, máris nagyon sok mindent máshogyan lehetne végezni. Ez nemcsak az erdők állapotában, hanem az emberek hangulatában, egészségi állapotában, életminőségében is megnyilvánulna!
Nem hiszem, hogy az erdőkre – társadalmi léptékben – sokat kellene fordítani. Azt sem gondolom, hogy ez a pénz máshonnan nagyon hiányozna. Csak abban kellene tisztán látni, hogy mi a fontos, és az erdőkért aggódóknak közösen kellene lobbiznia a döntéshozóknál.
Kedves János, a fenti felvetések mind az erdészszakma keretein kívüli feladatokra irányulnak. Nem tértem ki hát felvetésedre, állításodra, hogy az erdészszakma természet elleni torzulásai nem kizárólagosan a „rossz megrendelésekre” volnának visszavezethetők. Folytassuk a dialógust: a torzulások megvitatására az erdészeknek rendelkezésre kell állniuk. Úgy vélem azonban, hogy az erdészszakma a természet fáján legfeljebb csak egy-egy ágacska lenyesésével ejthet sebet. Ez a minket éltető fa a törzsét vágó fűrésztől szendved, de ezt a fűrészt nem az erdészek tartják a kezükben.