MI A MAGYAR?

Ha utazni készülök, s meglátnak az utcán, ahol szinte minden házból ismerek valakit, amint taxira várok, és megkérdezik: „Most éppen hová?”, szabatos választ igyekszem adni. Indulok Sümegre. Felmegyünk a Mátrába. Megnézem keresztanyámat Körösladányban. Egyetlenegy hely van, amelyet sose szoktam megnevezeni, ez Debrecen. Ha Debrecenbe akarok menni, s ilyenkor érdeklődnek: most éppen hová, azt felelem: haza. 1942 szemptemberétől már Hódmezővásárhelyen tanítottam, 1945 áprilisa óta Pesten élek. Harminchárom év nagy idő, Krisztus egész élettörténete lezajlott ennyi idő alatt. Nekem nem volt elég arra, hogy tudomásul vegyem: elköltöztem. A haza, nyilván holtig, mindig csak Debrecen.
Családom és szülővárosom történetét – bizonyos izgalmas szakaszokban eléggé egymásba voltak szövődve amúgy is – egyaránt ismernem kellett. Sokat és szívesen sétáltunk, anyám-apám meg-megállt egy-egy ház előtt, s megtanított rá, a magyar költők, írók, államférfiak közül ki hol lakott ebben vagy ennek az épületnek az elődjében, egyáltalán: hogy ezekben az utcákban mikor mi történt. Hányszor megálltunk Petőfi hajdani szállása előtt, szüleim hagyták, csak borzadjak meg rajta, hogy itt a közelben vesztőhely volt, s azon is, költő bálványomnak nyomorognia kellett a gazdag városban. Simonyi óbester útját Móricz madaras-repülős versével, magát a fasort az óbester facsemetéivel meg a hajdani diákélettel együtt magyarázták el, rokonságunk olykor valóban történelmi nevezetességű lakóhelyein kívül tudnom kellett, hol töltötte az elveszett poltavai csata után az éjszakáját a svéd király, melyik bolthajtás alatt égett egész éjszaka világosság, míg a hazafelé útjában minálunk megpihent svédus a főbíró könyvtárát tanulmányozta, s elképedt a pusztai városban lelt szellemi kincsek láttán. De ismernem kellett a szabadságharcos honvédsírokat is, nemcsak ismernem, virággal díszítenem a debreceni csata minden évfordulóján… Vagy apám, vagy anyám állandó magyarázattal kísérte útjainkat, megtanultam a fává növekedett lyciumágacska legendáját, amely a Magyarországon örökre meghonosodó protestanizmust jelképezte, s megjegyeztem, hogy a Füvészkert helyén egykor mocsaras volt a föld, ezért nevezték Pap tavának, ha meg iszonyú volt a tél, azt kellett mondanom: Sisvai tél ez, mert ilyen szörnyűséges hideg télidőn fagyott meg valamikor 1813-ban szegény Sisvai postamester. Vígkedvű Mihály utcájában én nemigen nevetgéltem, hamar megértették velem, városunk azért tudott megmaradni a történelem hullámverésében, mert mindig akadtak, akik a halált is vállalták a közösségért: Vígkedvű Mihályt a váradi basa fojtotta meg, s hány még az áldozatok száma, akik a város érdekében, a város védelmében elpusztultak, hogy ez a történelme egy szakaszában szabályos protestáns városállam, ez a zömök közösség fennmaradhasson a puszták, erdők és kertségek hármas gyűrűjében. Büszke debreceninek neveltek, mint Akhillészt a Styxbe, mártogattak városom múltjának leginkább nevelőértékű emlékeibe, hogy ne érezzek kisebbrendűséget, ha szembesülök majd a nagyvilággal, amikor meglátom a dómok csipkedíszeit, vagy az örök operadíszeletet, Itáliát. (Itt is van műemlék – mondta nemegyszer feledhetetlen barangolásaink során az apám –, van a föld felett, van a föld alatt. Hármat külön a figyelmedbe ajánlok. Ha mi már nem leszünk, magad sétálj el hozzájuk; valahányszor Debrecenben jársz, mindig nézd meg a műemlékeket.)
(Szabó Magda: A holtig haza: Debrecen)