MI A MAGYAR?

Azok hajlandók durvábban beszélni, akik parancsolnak. Tüzetesebben kifejezve, akik arra kényszerülnek, hogy akaratukat másokra szavak segítségével vigyék át.
A hang durvaságát így két tényező befolyásolja. A parancsoló türelme és az engedelmeskedésre kötelezett hajlékonysága. Közmodásos a kaszárnyaudvaron gyakorlatoztató őrmester szótára. Dühe kibocsátására él vele.
Az övénél csak a bivalyok – a legértelmetlenebb igavonók – hajtói üvöltik magukat rekedtebbre. Vagy viharban a hajóskapitányok. De néha nagy drámák is, a személyzetükkel. Ismerjük a szerkesztőségi tagok eszmecseréjének tónusát, fölpillantva a tökéletesen elfogadhatóra csiszolt, a kínosan nyomdaképes kefelevonatokról.
Röstelkedve fordulok már népi élményeimhez. Ám emlékezetem szerint a pusztán a juhászok kevesebbet káromkodtak – nemcsak állataikhoz szólva –, mint a csikósok. És a csikósok is kevesebbet, mint a csordások.
Legvaskosabban valóban a kanászok engedték ki magukból az indulatot.
Meg aki munka közben megsebezte, megégette a testét.
Apám – mert ő meg a vasat kezelte – el-elkáromkodta magát. De nemcsak szülei és anyám jelenlétében nem, hanem az én jelenlétemben sem. Hogy trágár szó is vegyülhetett átkaiba, azt csak arról gondolom, hogy miképp nyelte vissza rögtön a mondatot, mihelyt mi, gyermekei, ilyen alkalmakkor a közelébe jutottunk.
Anyai nagyapám – aki bognár lévén engedékenyebb, puhább jellemű anyagnak: fának parancsolt – még pallérozottabban adta jelét esetleges ingerültségének. S azt másoktól is elvárta. Házában, de csak a portáján is, azt sem volt szabad kimondnanunk, hogy fene. Helyesebben, felnőtt korunkig volt az ilyesmi szigorúan tilalmas. Amíg a beszéd módjáért ők feleltek. Az első rosseb, azt hiszem, az érettségi letétele után hagyta el körükben a számat.
Ezek magyarázzák tán némileg, miért hökkentett engem meg olyannyira, amidőn úgynevezett tanult népeket hallottam először trágárkodni. Értelmes emberek értelmes emberekkel váltottak gondolatot. Hiányzott tehát a káromkodás hitele, háttere: az akaratközlés erőfeszítése. Kezdő művész koromban, tincseim átmeneti megeresztése idején, magamra hívtam a közérdeklődést, persze én is egy-egy – akár még általam is – népiesnek hitt blaszfémia megeresztésével. Senki szájából nem hangzott idétlenebbül.
Úgy szoktam le róluk, fitogtatásnak érezvén őket, ahogy az idegen szavakról. (…)
Az irodalomnak ugyanis a trágár szavak kimondhatóságára nemcsak hogy nincs szüksége, hanem ez a „szabadság” az irodalmat minden esetben az egyik hajtóerejétől fosztja meg.
Olyanfajta szabadság lenne ez, mint a versnek a „forma nyűgeitől” való megszabadítása. Ahogy forma nélkül immár „szabad” vers sincs, akként a prózai, de akár az utcai, a társalgási közlés elfogadott formáinak megtartása nélkül sincs művészi közlés. A ma merészen kimondott szó éppen a kimondás gyakoriságának arányában veszt – merészségéből is.
De a művészi közlés feladata nem is egy-egy szónak a kimondása. Hanem megérzékeltetése. Ehhez pedig – rejtelmesen – épp a megérzékeltetendő fogalom köznapi nevének minél magasabb ívben való elkerülésével vezet az út. Azt, amit Szabó Lőrinc A huszonhatodik év egyik mesterdarabjában – a Hasonlattá vált minden kezdetűben – örök élményül írt a szívünkbe, két szóval is leírhatta volna. Homokba.
(Illyés Gyula: A törzs szavai. Írások az anyanyelvről. Nap Kiadó, 2002)