Muzsikaszó a ligetben

Amikor feljajdult a harmonikaszó, nem hittem a fülemnek. Talán csak képzelődöm! De nem: tisztán hallom, alig néhány lépésnyire tőlem, egy harsogó igyekezettel lombosodó bokor mögül. Óvatosan félrehúzom a bokor egyik ágát.
Semmi kétség. Ismerem azt az alakot, aki a padon ül, és ismerem a harmonikát is, amit a szájához illesztve oly áhítattal fúj: „A csitári hegyek alján!…”
Hogy e mindennapi jelenség miért döbbentett meg a minap a Városligetben, szokott sétám közben? Mert ráleltem a múltkorjában eltűnt szájharmonikára. Talán emlékeznek még a kedves olvasók arra az írásomra, amely a babakocsis csavargóról szólt. Egy hontalanról, az együgyű Imre bácsiról, aki minden vagyonkáját egy babakocsiban tolta maga előtt. Hogy el ne lopják tőle.
Jóba lettünk. Egy padon üldögéltünk, s beszélgettünk is. Gyakran harmonikázott nekem, sok szép magyar nótát ismert, azt is elfújta egyszer: „Most van a nap lemenőben, kimegyek a temetőbe…” Aztán egyszer csak elmaradt mellőlem. Érdeklődtem utána, így tudtam meg, hogy kórházba került. Sokáig tűnődtem, meglátogassam-e? Hiszen nem barátom, nem rokonom, nem is tudom, ki fia, borja az öreg csavargó, akit legutóbb egy István utcai lakásból telepítettek ki. Amikor mégiscsak az emberség győzött bennem, már elkéstem. Meghalt közben. De a kórház raktárában ott állt a babakocsi és benne minden vagyona az öregnek. Mondták, elvihetem, ha ismerősöm. Nem vittem el, csak a szájharmonikát.
Istenem, hogy tudta fújni, két tenyere közé rejtve, ráhajolva, könnyes szemmel fújta, mintha ő zokogna, nem is a szájharmonika. Úgy éreztem, hogy jussom van ehhez a hangszerhez. Sokáig a zsebemben hordtam, mindig nálam volt, amikor a Városligetbe indultam. Hátha jön majd egyszer, aki tud rajta muzsikálni, akkor neki adom. Közben magam is próbálgattam, bele-belefújtam. Így történhetett meg, hogy ellopták tőlem. Vagy talán a padon felejtettem, az is meglehet.
S most jelentkezett a harmonika, felsírt, amikor meglátott, talán régi gazdáját siratta, vagy nekem akart üzenetet átadni. Mit tegyek?
Szólhatnék egy rendőrnek is, kérem, biztos úr, ez az idegen, ismeretlen csavargó, ez a hózentrágeres, gubancos hajú, rőt szakállú ellopta ezt a hangszert. Tőlem lopta el egyszer, amikor nem voltam elég óvatos. Vegye el tőle, őt meg verje vasra, vigye a dutyiba, úgyis oda vágyik, mert ott naponta kap meleg ételt.
Én meg boldogan raknám zsebre a megkerült harmonikát, otthon megfürdetném, megtisztogatnám, úgy venném a számba. De hát rendőr errefelé nagyon ritkán jár, olykor ugyan elsuhan egy rendőrautó, de semmi értelme nincs megjelenésének. Még a madarak sem riadoznak tőle.
Végül úgy döntök, legjobb lesz, ha magam veszem a kezembe a dolgok intézését. Széthajtom a bokrot, kilépek a zöld hajtások takarásából, aztán hipp-hopp! a pad mellett termek, és leülök a szájharmonikázó csavargó mellé. Oldalról rám sandít, de nem hagyja abba a muzsikálást. Figyel csak. Alighanem a menekülésre gondol. Ha elfutna, utol sem érném, fiatalabb nálam, s nem botra támaszkodva jár, mint jómagam.
Megköszörülöm a torkom. A nagyapa mindig így hívta fel magára a figyelmet. Semmi. A muzsika szól, jajgat, sír, rimánkodik, lobog a tavaszi ég alatt, felhőkön nyargal, a szívembe karmol, ki kellene kapnom a kezéből a szájharmonikát, aztán karjába kapaszkodva jól megrázni: „Nem ismer? Maga lopta el ezt a hangszert tőlem ezen a padon? No, feleljen, mert ha akadékoskodik vagy tagad, akkor én olyat csinálok…”
Így kellene, bizony. De mit csinálnék, ha letagadná? Gondolom, semmit. Csak dadognék. Talán bocsánatot is kérnék tőle, hogy megzavartam.
Végre abbahagyja, a zene lehull, a lábunk előtt vonaglik egy ideig, aztán elfut valamerre, már csak a visszhangja él bennem. „Maga ismerte azt a vén csavargót, a babakocsist?” – kérdezem végül halkan. Csak bólint. Lehet, hogy nem mond igazat, de én elhiszem neki. Ugyanolyan ágrólszakadt ő is, szakasztottan olyan. Testvére is lehetne, vagy régi iskolatársa, földije, kedves rokona, atyafia. „Meghalt” – mondom nagyon halkan, szinte csak súgva. Intett, hogy tudja. Aztán újra két markába fogta a vézna hangszert. Én meg a bánattól űzve elindultam hazafelé. Elkísért a harmonikaszó. Még most is hallom: „Most van a nap lemenőben…”