Nagyapa a rolleren

A megszokott körülmények között, így a kora délutáni órákban bizonyára hangos derű és felcsattanó gúnyos hahota fogadná annak az idős, fehér bajuszos embernek a megjelenését a Városligetben, akivel a minap összehozott a véletlen.
Akadnak olykor-olykor felejthetetlen figurái a mindennapi ligeti életnek. Például az a kutyáját pórázon vezető asszony, aki énekel közben, a babakocsit toló nagyapa, aki pipát szív, rollerozó srácok sora vagy szerelmes fiatal párok andalgása. És sorolhatnám tovább hosszan, de hogy az az öreg, fehér bajuszos ember, akivel legutóbb találkoztam, milyen hatással volt rám, azt nehezen tudom elmondani.
De egy pillanatig sem kacagtam rajta. Csupán meghökkentem.
Mert rollerrel érkezett az öreg. Lobogott nagy bajusza. Apró lábú tacsi követte viháncolva. De mire feleszméltem volna a látvány hatása alól, észrevettem a roller igazi utasát is, egy fiúcska állt a deszkán, ő rollerezett tulajdonképpen, az unoka. A nagyapó csak segítette őt ebben, vékony lábával kitartóan hajtva maga mellett a földet.
Verejtékét törölgetve leült mellém az öreg. Maga mellé húzta a rollert, a kis unokát ölbe vette. A kutya a pad alá kuporodva pihent.
„Jó torna!” – mondtam neki kissé zavartan, mikor mellém telepedett. Bólintott, mert nem tudott szólni, annyira lihegett. Csak akkor válaszolt már, amikor kiszuszogta magát. „Nem való ez már nekem, uram. De hát mit tehetek?…” – tárta szét a kezét szomorúan. S ebben a mozdulatában benne volt életének minden tragédiája Dezső bácsinak. Mert így hívták.
Nem érdeklődtem a részletekről, hiszen egyetlen szempillantás alatt felmértem a helyzetet. Csak bólogattam csendesen, mintha azt mondanám ezzel, hogy manapság bizony mindannyiunkat érhet szomorúság, nem várt bánat. Mondta is Dezső bácsi nagyot sóhajtva:
„Az ősszel hagyott itt Amál, a feleségem. Beteges volt szegény… Ő vette még Ferikének ezt a rollert, merthogy a kis unokám mindig erre vágyott. Aztán itt hagyott bennünket Amál, meghalt…”
Szemben ültünk a nappal, s ahogy rápillantottam, láttam egy fénylő könnycseppet legördülni az arcán. Ő maga is észrevette, s letörölte a keze fejével. „Milyen erősen tűz ez a nap!” – hárította a napfényre elérzékenyülését. Igen – vélem én is –, szokatlanul erős ez a tavaszi nap. Különösen ha a szívünkből buggyan elő az emlékezés. Az ilyesmi megríkatja az idősebbeket. Magamról tudom.
„Ferike kicsi még ahhoz, hogy egyedül rollerezzen. Mondogatja is nekem folyton: Nagyapa, segíts! Taníts meg, nagyapa!… Hát kijöttem vele ide a Városligetbe. A kutya is mindig velünk tart. Bezárom a lakást, mert nem marad otthon ilyenkor senki. Ferike mamája szülés közben halt meg, az apja meg a kórházban van…”
Tudom, érzem: be kellene most fognom a fülem, hogy ne halljam, mert amit mond, az olyan, mint egy görög tragédia. Arra gondolok, nem ártana talán viaszt önteni mostanság a fülünkbe, annyi szörnyűséget hallunk. És hiába vonul az ember a Városligetbe, ide is követi a szomorúság. Régen, fiatal korunkban csak a vidámság talált ide utat. Mi történhetett?
„Nagyapa! Készülj, futunk még egy kört!” – noszogatja az öreget az unoka, mire a nagyapa feltápászkodik.
„Látja? – fordul felém mosolyogva –, mennem kell. Nyughatatlan ez a Ferike. No, akkor Isten megáldja, talán még egy kört kibírok” – búcsúzik. Aztán Ferikét a roller deszkájára segíti. „Kapaszkodj erősen, nehogy leess nekem, te gyerek!”
Máris indulnak. A kutya boldogan, lobogó füllel fut mögöttük. Körülnézek, azt figyelve, elmosolyodik-e valaki? Mindenki komoly maradt. A sétálók félrehúzódnak, mert nem egy közönséges rollerról van itt szó.
Követem őket a tekintetemmel. Már a kanyaron túl robognak. Csend marad a nyomukban. Hallgat a liget is, a fák ünnepélyesen állnak, mintha megmosdottak volna a hajnal pírjában. Ünnepi derű ereszkedik ránk, emlékszem, gyermekkoromban szállt olykor ilyen nagy-nagy csend a szívemre. A régi vasárnap délelőttök ünnepi csendje. Lehet, hogy valahol talán harangoznak is…