Nemzetpolitikai minimum

Noha a határon túli magyar politikusok visszafogottan kommentálták az anyaországi választásokat, a végeredmény sokkolta az ott élő nemzeti közösségeket. Még Bíró Béla, a hazai baloldali lapokban rendszeresen publikáló, jobboldali szimpátiával aligha vádolható bukaresti egyetemi tanár is elismerte, hogy a Fidesz–MDF-koalíció veresége a romániai magyaroknak, szinte már pártállástól függetlenül, fájdalmas élmény (Szalonok és lövészárkok. Krónika, 2002. április 27.). Hasonló a helyzet a Felvidéken is: a pozsonyi Új Szó internetes szavazása szerint a magyaroknak csupán a 28 százaléka elégedett a választások kimenetelével. A határon túli magyar közösségek félelme kettős tapasztalatban gyökerezik. Egyrészt nem felejtették el a Kádár-rendszer nemzetmegtagadó politikáját, amely a kisebbségi kérdést az utódállamok belügyének nyilvánította, itthon pedig keményen büntette a magyar–magyar szolidaritás megnyilvánulásait. Másrészt az 1994–98 közötti tízmilliós nemzetpolitika emléke is igen élénken él bennük. A balliberális koalíció fő művének is tekinthető alapszerződések például egyetlen stratégiai jelentőségű kisebbségvédelmi előírást nem tartalmaztak, s ami még rosszabb: nélkülözték a magyar kisebbségek legitim képviselőinek egyetértését. Tabajdi Csaba a Népszabadság 2000. november 9-i számában a következőképpen definiálta a Horn-kormány magyarságpolitikáját: „Amikor mi kormányon voltunk, abból indultunk ki: a szomszéd országok politikai osztályának közreműködése nélkül nem lehet megoldani a kisebbségi magyarság problémáját. Ezt tehát miszerintünk Budapestről nem lehet megtenni, ha ehhez Bukarest, Pozsony, Belgrád, Kijev (!) nem kíván partner lenni.” Hasonlóan defenzív, lemondó szemléletet tükröznek Horn Gyulának a Magyar Írószövetség tagjai előtt 1997. május 7-én elmondott szavai is: „Az európai integráció (!) vezet majd oda, hogy Romániában vagy Szlovákiában rendbe jöjjenek a dolgok. Mert ezen keresztül lehet segíteni az ottani magyarokon. Mi nem tudunk Budapestről segíteni.”
A polgári koalíció szakított elődje kiváró, helyzetkövető, a szomszédos országok esetleges jóindulatára építő politikájával, s ahelyett például, hogy ölbe tett kézzel várta volna az 1959-ben megszüntetett Bolyai Tudományegyetem visszaállításának reménytelen pillanatát, állami költségvetésből magyar magánegyetemet létesített Erdélyben. Ugyanennek az offenzív nemzetpolitikai felfogásnak a jegyében építették újra a szerbek által lerombolt horvátországi magyar templomokat, vagy tették lehetővé tizenkétezer kárpátaljai család földhöz jutását. De előrelépés volt a Mária Valéria híd újjáépítése, a határon túli magyarságnak szánt össztámogatások emelése, nem beszélve az olyan merész kezdeményezésekről, mint az észak-erdélyi autópálya társfinanszírozására tett magyar ajánlat, amely egyrészt átdobta a labdát Bukarestnek, másrészt Kárpát-medencei perspektívába helyezte a gazdasági fejlesztések kérdését. És végül, de nem utolsósorban az előző négy év eredményei között kell említenünk a Magyar Állandó Értekezlet létrehozását és a státustörvény megalkotását, amelyeknek köszönhetően a politika és a tömegek szintjén is intézményesült a magyar–magyar integráció. Ez utóbbit, mivel személyre szóló jogi kapcsolatot teremtett az anyaország és az elszakított nemzetrészek között, az eltelt tizenkét év egyik legnagyobb stratégiai lépésének tekinthetjük.
A korszakalkotónak is mondható döntések tükrében még inkább kirajzolódtak a polgári koalíció és a baloldal nemzetszemlélete közötti markáns különbségek. Noha a parlamenti pártok közül hivatalosan csak a szabad demokraták utasították el a kedvezménytörvényt, számos nyilatkozat utal arra, hogy valójában az MSZP számára is idegen annak szellemisége. Kovács László például az erdélyi Krónikának adott tavalyelőtti interjújában még illúziónak nevezte a státustörvényt. Ráadásul a szocialista politikusok oroszlánrészt vállaltak az olyan kirekesztő, mélyen sértő szólelemények népszerűsítésében is, mint például státusmagyar, etnobiznisz, etnokorrupció. De nem növelte a két baloldali párt jó hírnevét az Orbán–Nastase-megállapodás ürügyén rendezett, látszólag román-, valójában azonban magyarellenes hecckampány sem, amely tovább növelte az anyaország és a nemzetrészek közötti érzelmi szakadékot. Ugyancsak az elszomorító jelenségek között kell említenünk a Benes-dekrétumok ügyében tanúsított ellenzéki magatartást. Noha a dekrétumoknak az Európai Parlamentben tárgyalása, valamint Gerhard Schröder tervezett prágai útjának lemondása a magyar álláspontot igazolta, az MSZP és az SZDSZ az ilyenkor szükséges összefogás helyett a kormányfőt kezdte támadni.
A sors iróniája, hogy éppen egy cseh lapnak, a Lidové Novinynek kellett elmagyaráznia a hazai baloldal számára: Orbán Viktort azzal vádolni, hogy szétverte a visegrádi együttműködést, nem jelent mást, mint felcserélni az okot az okozattal.
Az MSZP és az SZDSZ által az előző négy évben felmutatott nemzetpolitikai alternatíva gyakorlatilag kimerült a bukaresti, pozsonyi, prágai nacionalistákkal való összejátszásokban. A kirívó esetek között kell említenünk az MSZP-vezetők és a magyarellenes Peter Weiss között lebonyolított, titkosnak szánt találkozót, ahol bőségesen ellátták munícióval a státustörvény egyik legvehemensebb szlovák ellenzőjét. De ugyanerre a lapra kívánkozik Eörsi Mátyásnak és a szlovák liberális párt alelnökének, Juraj Svecnek a „diszkriminatív kedvezménytörvényt” elítélő közös januári nyilatkozata is. S talán az sem szorul különösebb bizonyításra, hogy a balliberális sajtó mind a státustörvény, mind a Benes-dekrétumok ügyében folyamatosan együtt lélegzett a bukaresti Adevarullal vagy éppen a pozsonyi Pravdával.
A határon túli magyar közösségek az utóbbi évek tapasztalatai alapján jogosan féltik a négy év alatt elért nemzetpolitikai eredményeket. Az Orbán–Nastase-megállapodás felülvizsgálata például aligha képzelhető el a státustörvény sérülése nélkül, hiszen Bukarest ingyen soha nem fog beleegyezni az annak idején nagy román győzelemként kommunikált egyezmény megváltoztatásába.
Szinte biztosan elmarad a Széchenyi-terv márciusban bejelentett, Kárpát-medencei szintű kiterjesztése, noha ennek még a státustörvénynél is nagyobb jelentősége lenne a nemzetrészek közérzetét és egzisztenciális állapotát illetően. Ami a Benes-dekrétumokat illeti, az ősszel várhatóan győztes Edmund Stoiber sem Magyarországban lel majd partnerre, amikor a jelenlegi német vezetésnél markánsabban kíván fellépni Európa utolsó érvényben lévő fasisztoid jogszabálya ellen. Végül pedig fel kell készülnünk az Orbán–Nastase-megállapodás után tapasztalt, az irigységet, a lenézést, az egzisztenciális félelmeket felszínre hozó politika megismétlődésére is. Arra, hogy hazánkban újra előszedik a magyar kártyát, mert mindig lesznek olyanok, akiket a legrosszabb emberi érzelmekre alapozva meg lehet majd szólítani a népszerűségvesztések idején.
Túl sokáig azonban nem tartható, hogy a határon túli magyarságnak minden választás a Kádár és Horn nevével fémjelzett szemlélet visszatérésének kockázatát hordozza magában. Éppen ezért a baloldalnak tisztáznia kellene önmagával a nemzet egészéhez, azaz tizenötmillió magyarhoz való viszonyát; el kellene döntenie, hogy az összmagyarság érdekképviselete vagy a szomszédok érzékenysége a fontosabb szempont; mindenekelőtt pedig szakítania kellene a pártpolitikában és a szellemi holdudvarban tevékenykedő szélsőségesekkel. Azokkal, akik januárban lerománozva az erdélyi magyarságot lélekben huszonhárommillió román miniszterelnökének nevezték Orbán Viktort. Vagy akik – amint azt a napokban az ATV-ben láthattuk – nemhogy a határokon átívelő nemzetegyesítés gondolatát, de még a székely himnuszt (!) is a revizionizmus megnyilvánulásaként értékelik. Vagy akik a magyar zászlók látványából a fasizmusra irányuló tömeges lelki igényre következtetnek.
A hosszú távú megoldást csak egy nemzetpolitikai minimum elfogadása jelentheti. Egy offenzív, kormányokon átívelő Kárpát-medencei stratégiát egyedül erre lehet alapozni. A nemzeti minimum kérdésében a polgári koalíció már letette a névjegyét. A labda most a másik térfélen pattog.

A szerző kisebbségkutató