Obitz őrnagy és a piros

Magam sem vagyok feltétlen híve a katonatörténeteknek, ám ha Obitz őrnagyról kívánok mesélni, az ilyesmi elkerülhetetlen, lévén, hogy Obitz – ahogy mondani szokták – virtigli katona volt, az egyenruha, a szabályzat, a rend odaadó híve. Olyannyira, hogy sokak meggyőződése: azért maradhatott meg hivatásos állományban a rendszerváltozást követően is, mert mindene az elvágóság.
Tévednek, akik azt gondolják, mint annyiszor az életben, itt is a véletlenen múlott minden.
Tudni kell, hogy Obitz nem vitte a fáklyát a huszadik század fölött, kevés eredeti gondolat kísértette meg az évek során, viszont szorgalmas volt, elkötelezett, s telis-tele vággyal, hogy egyre többet tudjon. Mint az ambícióval megáldott buták többsége, kezdetben ő is az idegen szavak citálásával bizonygatta, hogy művelt ember. Érdekes megoldásokra vetemedett, az újoncokat például rendre így fogadta a laktanyában:
– Én nem vagyok egy pesszimizmus, de hogy magukból nem lesz jó katona, az rizikó!
Elnézték neki az efféle kiszólásait, nem csupán azért, mert a közeg, amelyben élt, nem föltétlenül a nyelv ismeretét tűzte zászlajára, hanem azért is, mert megszállott híve volt a rendszernek, hű katonája. A közlegényeket oktatva alkalomról alkalomra büszkén vágta fő érvét a kételkedők szemébe:
– Vegyék észre az elvtársak, hogy előbb a föld egyhatodán győzött a szocialista forrdalom, azóta már az egyhetedén-egynyolcadán is megvetette a lábát az új világ, láthatják tehát az elvtársak, hogy nincs megállás, az eszme végül teljesen győzedelmeskedni fog.
Obitz azzal büszkélkedett, hogy roppantul ért az emberek nyelvén. Megértő. Igazi bajtárs. Ő ezt onnan eredeztette, hogy szegénysorban nőtt föl, a nulláról indult, de elért valamit. Hite szerint nem is keveset. Bemutatkozáskor igyekezett röviden, velősen mindent elmondani magáról.
– Obitz őrnagy vagyok, nős, két családom van meg egy biciklim – jelentette ki, s úgy érezte, a mondatban benne van a lényeg: a család, a takarékosság s általa a gyarapodás.
Becsületére legyen mondva, Obitz nagyon tisztelte a tudást. Ha olyan katona került az egységébe, akinek anyja vagy apja értelmiségiként kereste a kenyerét, ne adj’ isten diplomás volt, kereste a társaságát. Egyrészt tanulni igyekezett tőle („a tudás olyan, mint a kosz, ragad” – tartotta), másrészt pedig rajta igyekezett lemérni, hogy hol tart, jutott-e előbbre a világ fontos dolgainak elsajátításában. Alapállása ismeretében érthető az a beszélgetés, amelynek látszólagos logikátlanságán igencsak megütköztek egysége tagjai.
Történt pedig, hogy Györe honvéd nem a szabályzatnak megfelelően vetette be az ágyát. Obitz előbb kijavította a hibát, majd a katonához fordult:
– Györe elvtárs, nem értem magát. Éppen maga? Pedig a maga szülei pedagógusok!
A katona arcán megdöbbenés látszott.
– De őrnagy elvtárs! Az én szüleim nem tanítanak!
– Nem-e? No, Györe elvtárs, én csalódtam magában.
Az előzmények ismeretében érthető Obitz őrnagy kifakadása, de történetünk szempontjából lényegesebb, hogy a nyolcvanas évek közepén egy tipikus antikatonával verte (vagy áldotta?) meg a sors. Az ifjúnak minden porcikája tiltakozott az ellen, ami a seregben mindennapos, ráadásul úgy védekezett az őt naponta érő atrocitások ellen, hogy zokszó nélkül, rezdüléstelen arccal tűrt minden büntetést, lepergett róla valamennyi megaláztatás. Szerencséje sem volt, mert lángvörös haja messziről világított, így aztán ösztönösen felé pillantott először, aki belépett a körletbe. És mivel nem volt olyan pillanat, amikor ne lehetett volna fölfedezni nála valamiféle szabálytalanságot, elképzelhető, hány és hányféle fenyítésben részesült naponta. Obitzot bosszantotta, hogy a legcsekélyebb eredményre sincs esélye nála, s persze az is piszkálta a csőrét, hogy a sok büntetés miatt romlott az egység statisztikája, rendre az utolsók közé kerültek a különféle rangsorokban. Egy idő után, szokásával ellentétben, kifejezett ellenszenvvel tekintett az ifjúra, türtőztetnie kellett magát, hogy ne kössön bele. Egyszer aztán elszakadt nála a cérna, valami apróságnak köszönhetően előbb rángani kezdett az arca, majd kiszakadt belőle az indulat; a katona hajára mutatva bőgte bele a laktanya esti csöndjébe:
– Nem szeretem a pirosat! Különösen… színben nem!
Annyira fölhúzta magát, hogy napokig nem aludt. Pedig kifakadásának köszönhette, hogy a rendszerváltozás után is megmaradhatott tisztében. Sokan emlékeztek rá, mit üvöltött akkor este a körletben, az ellenőrző bizottság tagjai pedig a rendszer elleni lázadásnak minősítették a piros szín határozott elutasítását.
Obitz nem sokáig örülhetett annak, hogy maradt minden a régiben, egy esztendőt ha lehúzott még a mundérban. Jött a kötelező, a korábbiaknál sokkal szigorúbb orvosi vizsgálat, amelyet követően megkapta az obsitot.
Kiderült, hogy színtévesztő.