Oláh Miklós emlékei a boldog Hungáriáról

Néhány esztendővel a mohácsi csata után Oláh Miklós, a későbbi esztergomi érsek, aki a Csele-patakba veszett II. Lajos király feleségét, Habsburg Máriát kísérte el Németalföldre, könyvet írt távoli hazájáról. Tudja, de mégis képtelen tudomásul venni, hogy a szépséges Hungária immár csupa üszök és rom.

Szemét lehunyja és visszaálmodja magát a Duna partjára, Erdély hegyei közé, a Balaton partjára, a Bükkbe, a tündöklő Felvidékre meg a Szerémségbe. Még nem sejti, hogy hamarosan vissza kell térnie szülőföldjére – esztergomi érseknek. Kiteríti maga elé Lázár deák térképét és emlékezetéből felidézi a valaha boldog földet.
„Budát, Magyarország királyainak királyi székhelyét, egy magasra kiemelkedő sziklára építették, ennek déli homlokzatán fellegvár áll, mely közel esik a városhoz. Remekül el van látva mindenféle erődítéssel. Figyelemre méltó épületektől, művészi boltozatoktól, arany és színesre festett mennyezetes termektől elbűvölően ragyog. Fekvésén és épületein kivül figyelemre méltó Alamizsnás Szent János ereklyéje, és Corvin Mátyás király csodálatos könyvtára miatt is… Hallottam az idősebbektől, hogy Mátyás király, amíg élt, mindig tartott vagy harminc festéshez értő íródeák szolgát, ezek legtöbbjét az ő halála után én még ismertem… Kelet felé Buda a város tövét mosó Dunára tekint, annak túloldalán pedig Pest mezőváros távolba vesző síkságára.” Álom ez, a németalföldi éjszakában tollat forgató nagy szellem emlékidézése. Ahogy a következő mondata is: „Északra esik a királyi vadaskert, neve Nyék. Nem csak erdős hegyei, messzenyúló rétei is vannak. Bővelkedik különféle vadakban. Oldalához királyi palota csatlakozik, melyet Ulászló építtetett remekbe. Fentebb Szent Pál erdős hegye látszik, mely egykor a pálos barátok kolostoráról és az első remete, Szent Pál testének ereklyéjéről volt híres.” Amikor a későbbi érsek, a Hunyadiak távoli rokona e sorokat latinul papírra veti, sem a tüneményes nyéki vadászkastély, sem a budaszentlőrinci pálos kolostor nincsen már „a Szent Pál-hegy” (a mai Nagy-Hárshegy) tövében, ahol az egyiptomi szent remete testének ereklyéjét őrizték. Mindkettőt elpusztították a török martalócok.
Oláh Miklósnak mindezt tudnia kell, mégis visszaidézi a boldog és fényes múltat. És sorolja tovább Buda szőlőtermő hegyeit, a pálosok Fehér Máriának szentelt kolostorát, az óbudai prépostságot, a Duna-parti csodás hévízeket, a királyi díszkertet a Várhegy nyugati lejtőjén. Sorolja Buda forgalmas piacait, ahol olaszok, németek, lengyelek és – ahogy a szerző mondja – „korunkban török kereskedők is” gyakran megfordulnak. És persze nemcsak a szépséges Budáról van emlékező szava. Szól a dömösi prépostságról és Esztergom váráról. A Balatonról, „ahol egy húzással gyakorta fogtak húsz kocsira való különféle halat”. Szól Tihany apátságáról és a szigligeti várról. A zalavári apátságról, Sopronról, Pécsről és Nándorfehérvár mezővárosáról. Aztán a tündöklő Felvidéket, majd Tokajt és Diósgyőrt, „a királyné várát” említi. Utóbbi hangulatát pasztellszínekkel festi le: „Tavasz idején a szomszédos fák ágain zengő fülemülék és más piciny madarak éneke a várszobákban lakók fülének csodálatos gyönyörűséget szerez.” És sorolja tovább az ország szépséges tájait és városait: Egertől Apatinig, a Vaskaputól Vajdahunyad váráig.
Mintha reménykedne, hogy a csodás városok még nem pusztultak el, vagy romjaikból tán újjászülethetnek. Azt pedig végképp nem sejtheti, hogy az országra újabb gyász és megaláztatás, másfél évszázados török uralom vár.