A vécében magára vette a nindzsa harcosok fekete öltözékét, a fejét szintén fekete álarc mögé rejtette. Oldalán vészjóslóan csillant az odaszíjazott rövid csövű puska, a Pump-Gun, kezében kilenc milliméteres automata pisztolyt lóbált. Pillanatok alatt elkezdődött a mészárlás. A tizenkilenc esztendős Robert Steinhäuser ámokfutása nyomán a riadóztatott kommandósok tizenhét holttestre bukkantak, és negyven töltényhüvelyt szedtek össze. A halottak között találták a tettest is, aki önkezével vetett véget életének.
A tragédia megrázta az egész országot. Az őszinte együttérzés, az együvé tartozás érzése, a közös gyász dominált – a dráma magyarázata viszont egyelőre várat magára, a miértre adott válaszok felületesek. A politikusok kötelességüknek érzik, hogy állást foglaljanak, új, szigorúbb törvényeket emlegetnek, de a szörnyű tett valós indítékait nehéz feltárni.
Holott a vérfürdő rendezőjének sorsa számtalan támponttal szolgál. Jellemképének megrajzolásánál iskolatársai ellentétes információkat adnak: „Zárkózott, tartózkodó, magába forduló, feltűnést kerülő alkat volt” – vélik egyesek. „Dacos, engedetlen, arrogáns” – mondják mások, és idézik egyik kijelentését: „Egyszer majd mindenki meg fog ismerni!” Tekintélyromboló hajlamára utal az a történet, amelyet az egyik diáklány mesél róla: „Berlini osztálykirándulásunk során – igaz, hogy alkohol hatása alatt – pisztolyt formált a hüvelyk- és mutatóujjával, a »fegyvert« ráfogta az egyik tanárunkra, és kijelentette: agyon foglak lőni!” Hans Lipp biológiatanárt most ott találták az áldozatok között. A szövetségi és tartományi bűnügyi hivatal szakemberei szerint Robert Steinhäuser április 26-i gaztette idején kizárólag a tanári kar tagjaira vadászott, két iskolatársát – egy lányt meg egy fiút – nem szándékosan, hanem egy csukott ajtón keresztül leadott lövésekkel ölte meg.
Robertet két évvel ezelőtt megbuktatták, osztályt kellett ismételnie. Az érettségit megelőzően végleg kitiltották a gimnáziumból, miután rendszeres távolmaradását hamis orvosi bizonyítványokkal igyekezett igazolni. Életében először tapasztalta meg a bukást, a csalódást. Türingia szabályai szerint az a diák, aki nem jut túl az érettségin, hivatalosan semmiféle iskolai képesítéssel sem rendelkezik, szemben más tartományokkal, ahol ilyen esetben legalább az alsóbb fokú polgári iskola elvégzését igazolják. A teljes kudarc – amelyet a szülei előtt elhallgatott – végzetes útra terelte. Egyre több időt töltött a Domblick nevű lövészegyesületben, ahol hetente kétszer edzett, és kitűnt élénk érdeklődésével. Az egyesületi tagság feljogosította arra, hogy tavaly októberben fegyverviselési engedélyt kapjon.
A Német Lövészszövetség (DSB) 1,6 millió taggal rendelkezik. Josef Ambacher DSB-elnök az erfurti tragédia után azonnal felhívta a figyelmet arra, hogy a klubokban jól képzett szakemberek foglalkoznak az utánpótlás tagjaival. Közülük viszont senki sem figyelt fel arra, hogy Robert Steinhäuser fokozott érdeklődése jóval túllépte a sport kereteit. A sors iróniája, hogy a parlament éppen azon a napon fogadta el a fegyverviselés megszigorítását szolgáló törvényjavaslatot, amikor a Gutenberg gimnáziumban alig húsz perc leforgása alatt tizenhat személyt ölt meg a merénylő célzott fejlövésekkel.
A politikai pártok most kórusban követelik az alighogy elfogadott jogszabály átdolgozását, mindenekelőtt a fegyvertartási korhatár további felemelését szorgalmazzák 18-ról 21 évre.
Önmagában a lőfegyver birtoklása azonban aligha sodorta volna bele Robert Steinhäusert a szörnyű tett elkövetésébe. A fiatalember legközelebbi hozzátartozói sem vonhatják ki magukat a felelősség alól. A szolid polgári család tagjai – az ápolónő édesanya, a külön élő apa, aki a Siemens cég mérnöke, illetve Robert hat évvel idősebb bátyja – nem figyeltek fel arra, hogy a fiú szorgalmas fogyasztója a háborút idealizáló, erőszakot dicsőítő videóknak és komputerjátékoknak. Ha az interneten szörfölt, rendszeresen a „sátán fia” név alatt jelentkezett be. Legszívesebben a Counterstrike játékot űzte, ebben álarcosok virtuális géppisztolyokkal likvidálják egymást. A házkutatást tartó rendőrök számtalan kazettára bukkantak, amelyek üzenete: a győzelem azé, aki fegyverrel tör utat magának. A vizuális befolyás hasonló stílusú zenei kísérettel párosult: Steinhäuser a heavy metal egyik extrém irányzatát képviselő zenekar rajongója volt.
Ezek hallatán a politikusok azonnal az eddigi ifjúságvédelmi törvények megszigorítását is elengedhetetlennek tartják. Edmund Stoiber, a kereszténydemokraták kancellárjelöltje a következő követeléssel lépett elő: „Az erőszakot magasztaló videóknak és játékoknak nem szabad a gyerekek kezébe jutniuk, el kell tűnniük az üzletek polcairól!” A szociáldemokraták parlamenti csoportjának vezetője, Peter Struck hasonló szellemben felvetette a kérdést: „Mit lehet tenni annak érdekében, hogy a tévéműsorokból kitiltsák az erőszakot népszerűsítő filmeket?”
Gerhard Schröder kancellár a jövő héten akar megbeszélést folytatni a témáról a televíziótársaságok felelős vezetőivel. Azt várja el tőlük, hogy önkéntes ellenőrzéssel vessenek gátat az erőszak dicsőítésének. Amennyiben erre az illetékesek nem hajlandók, akkor szerinte a törvény segítségével kell megoldást keresni.
A pedagógusok érdekképviseletei a tragikus esemény okán ismételten felhívják a figyelmet a tanítók és tanárok egyre kritikusabb helyzetére. A karrier érdekében keményen könyöklő, az anyagi sikert az elismerés egyedüli fokmérőjének tartó, az őszinte emberi kapcsolatokat elhanyagoló, a szociális nehézségek felett átsikló társadalomban egyetlen szakmai réteg sem fizet magasabb árat a mulasztásokért és vétkekért, mint a pedagógusok. Nemcsak verbális támadásoknak, testi épségükre vonatkozó fenyegetéseknek vannak kitéve, hanem lelki nyomásnak is. Ugyanis a szülőkben egyre erősödik az a tarthatatlan meggyőződés, hogy a gyereknevelés elsődlegesen az iskola, a tanárok feladata.
Amikor a történelmet és művészettörténetet oktató Rainer Heise az iskola folyosóján szembe találta magát az akkorra már idegileg megviselt Steinhäuserrel, hidegvérrel így szólt hozzá: „Ilyen egyszerűen nem mehetsz el innen, beszélnünk kell!” A válasz elmaradt, de az ámokfutó egy pillanatra leeresztette fegyverét, és a tanár kihasználta a kínálkozó alkalmat: belökte egy raktárhelyiségbe, és rázárta az ajtót. „Nem tudom, miért kímélt meg. Tőlem is rossz osztályzatot kapott, ha megérdemelte, de én soha nem aláztam meg, sőt igyekeztem motiválni!” – mondja Rainer Heise, aki akkor látta utoljára egykori tanítványát, amikor azonosította az öngyilkosságot elkövető, vérében fekvő fiatalembert.
***
Iskolai lövöldözések Európában
Skócia 1996. március: a fegyvermániás Thomas Hamilton 16 gyermeket és egy tanárt lő agyon egy dunblane-i általános iskolában.
Németország 1999. november: egy 15 éves diák Meissenben megkéselte tanárát, miután arra fogadott osztálytársaival, meg meri-e tenni.
2000. március: egy 16 éves tanuló Branneburg egyik magániskolájában agyonlőtte 57 éves tanárát.
2002. február: egy freisingi iskola kicsapott diákja megölte az iskolaigazgatót, és csőbombákat robbantott az épületben.
Bosznia 2002. április 30.: egy 17 éves diák Vlasenicában az iskolában lőtte agyon tanárát, egy másikat pedig megsebesített, mielőtt végzett magával is.
Kisalföld
Megkéseltek egy férfit Mosonmagyaróváron
