Ördöglakat

Egyszerű lenne szentenciákat mondani a minapi Király utcai kilakoltatásról – szót emelvén a mélyről egyedül kikapaszkodni képtelenek érdekében, s protestálván az önkényes lakásfoglalók ellen a fogcsikorítva is becsületesen fizető nyugdíjasok, nagycsaládosok, törvénytisztelő emberek nevében. Ecsetelhetnénk az anyjuk szoknyájába kapaszkodó, síró gyermekek sanyarú sorsát, s szintúgy azon fiatalokét, akik reménytelenül kuporgatnak drága albérletekben saját lakásra, s mégsem verik le a szerintük nekik „járó”, üres lakások lakatjait.
A nagyvárosi probléma meglehetősen időtlen. A szegények és nyomorultak seregei világszerte menekülnek jobb megélhetés reményében a nyugati metropolisok és keleti nyomortanyák sikátoraiba, bádognegyedeibe, elhagyott, lelakott, régi épületeibe, megoldhatatlan szociális feszültséget gerjesztve ezzel. A római pápa is erőteljesen hallatja hangját a legszerényebb jólétből is nemzedékekre kirekesztett gyöngék iránti irgalomért, s a keresztény ember önvizsgálatra kényszerül, ha a mégoly dologkerülő, agresszív, alkoholista szülők kétségbeesett és kiszolgáltatott gyermekeire tekint, amint rendőrök tuszkolják ki őket az áhított, ám jogtalanul bitorolt hajlékból.
A Király utcai műemlék ház így rettenetesen lepusztítva is gyönyörűséges. Támogatásra szoruló szegények és önsorsrontó randalírozók költöztek be a barokkos boltívek alá az elmúlt években, a romantikus folyosók csendjét rikácsolás, verekedés hangjai verték fel. A messzi vidékről megfontoltság nélkül fölkerekedő népes famíliáknak pesti kvártélyt jelentett a feltört zárú, piszkolt falú szoba-konyha az utcai bolyongás helyett, s néhányan meghatóan iparkodtak rendet, tisztaságot, családi életet teremteni maguk körül. Szociológus és érző ember legyen a talpán, aki lelke háborgása nélkül tudna igazságot tenni az ilyen urbánus apokalipszisekben.
A Király utca 25-ös számú házban befalazott bejárati ajtók mutatják az erre irányuló hosszadalmas kísérletet. Szabó Zoltán polgármester és testülete jobb híján ezt a megoldást választotta, minthogy a ház régi, fizető lakói elmenekültek már, helyettük újabb és újabb önkényes lakásfoglalók szakították föl az ajtók hivatalos pecsétjeit. A kilakoltatásokat rapid kőművesakciók követték, a ház kiürítésének konok önkormányzati szándéka megmaradt, noha Demszky Gábor főpolgármester ezért úgy orrol, mintha nem egy hajóban evezne immár kétszeresen is politikustársával.
A politikusok és jogvédők tiltakozása mellett végrehajtott akció ismét médiavisszhangot kapott. Az irgalom és a törvénytisztelet viaskodik valamennyi jóakaratú ember lelkében ilyenkor – ennek így is kell lennie, pártállásra tekintet nélkül. Átmeneti szállás, szociális segély, de még inkább munka, képzés és átképzés, megérdemelt otthon és perspektívák kellenének, határozott követelmények támasztásával és számonkéréssel.
Nincsenek csodák, az évtizedek alatt megoldhatatlan és egyre növekvő szociális problémák nem múlnak el varázsütésre, akármilyen színű a kormány. A leköszönő kormányt mindenesetre ütötték ezért (is) eleget. A választások után azonban most a cselekvés órája ütött! Az ország, a főváros és a kerület vezetői a legteljesebb egyetértésben foghatnak neki a szociális reformoknak. Legalább olyan intenzitással, miként az újonnan fölkent kormány a politikai tisztogatásba vetette bele magát.