Ösvények Apátiaországban

Lehet-e egy kisebbség intoleráns a többséggel szemben? Hol húzódnak az állampolgári lojalitás határai? Lehet-e szeretni azt a hazát, amelyiknek a politikusai kockázati tényezőnek, legyőzendő ellenfélnek és másodrendű állampolgárnak tekintik más nyelven beszélő polgártársaikat? Közéleti vita Erdélyben, indulatokkal és érvekkel.

Aki eddig még nem olvasta György Attila Az én státusom című írását, az most hagyja ezt a cikket, és fogjon neki a lap aljára tördelt publicisztika átböngészésének. A fiatal csíkszeredai író jegyzete ugyanis jókora vitát kavart Erdélyben, akkorát, hogy anyaországi gondolkodók is fontosnak tartották hozzászólni. Az általa felvetett kérdések – és az arra keresett válaszok, majd azok továbbgondolása – eléggé fontosak ahhoz, hogy ezt az írást a Magyar Nemzet olvasóival is megismertessük. Április 21. után egy újabb árnyalattal is gazdagodott a vita: a magyar országgyűlési választások második fordulója után ugyanis kicsit más szemüvegen keresztül nézzük világunkat.
Most úgy tűnik, új időszámítás veszi kezdetét a határon túli magyarok életében is. Az érzést talán azzal a példával lehetne legpontosabban megfogalmazni, mint amikor Apátiaországba megérkezik az első vonat, az emberek reménnyel telve kapaszkodnak fel rá, a szerelvény zötyögve elindul, hatalmas a boldogság, aztán jön a kalauz és közli: valahol félúton valakik felszedték a síneket.
De térjünk vissza a vitára! Már maga a vita ténye nagy dolog: Erdélyben ugyanis a rendszerváltás után nem alakultak ki azok a fórumok, ahol érdemben el lehetne gondolkodni a romániai magyar társadalmat érintő kérdésekről. Politikai vitára néha van lehetőség, ám ez sem az igazi: az RMDSZ belső parlamentjébe csak a politikusok egy szűk elitje jut be, s a rendszer úgy van kitalálva, hogy gyorsan ki lehet szorítani azt, aki szeret kényelmetlen kérdéseket feltenni. A „szabad” sajtó főként az anyaországból érkező forrásoktól függ, de a csapoknál szintén a politikai tömörülés emberei állnak szigorú tekintettel. A román televízió magyar nyelvű adása nem nagyon karcolja meg a dolgok felületét sem, kevesen is nézik; a kábeltévék a helyi kiskirályoktól függnek, az anyaországi közszolgálati sajtó pedig megmaradt a kliséknél: nekik az a könnyebb, ha egységes határon túli magyarságról beszélnek, s ezek az emberek a többség számára vagy skanzenfigurák, vagy szánni való szegény rokonok.
György Attila írása a Krónika nevű erdélyi napilap Szempont rovatában jelent meg tavaly év végén. Írására a szerkesztőségben dolgozók is fontosnak tartották válaszolni, de a legnagyobb vitát Sipos Gézának, a Transindex című internetes lap szerzőjének írása váltotta ki. Ő úgy véli, „az ilyesfajta elmeművek gyakorlati megvalósításai túl sokszor okoztak és okoznak világméretű tragédiákat: kezdve a Törökország rendezte örmény pogromoktól a hitleri Németország és csatlósai művelte holokauszton, a Szovjetunió gulagjaiban elpusztult sokféle nemzetiségen, az 1990-es évek afrikai törzsi népirtásain keresztül egészen a volt Jugoszlávia tízéves belháborújának kölcsönös etnikai tisztogatásáig”. Elmondja, hogy az 1,7 milliós romániai magyar kisebbség kevesebb mint hat százaléka rendelkezik internetkapcsolattal, így a határok ilyen formájú légiesítése ma nem megvalósítható. Szerinte György Attila írása „a székelyföldi gőg, a partiumi kivagyiság és a kolozsvári elitista gondolkodásmód újabb példája: olyan sajátos értelmiségi rasszizmus ez, mely nem bőrszín, nyelv és vallási meggyőződés szerint zár ki társadalmi csoportokat a diskurzusból, rekeszt ki az érvényes közéleti színpadról, hanem a hierarchia szerint válogat”.
Az első anyaországi hozzászóló (Haklik Norbert: Sipos Géza gyűlöletbeszédéről) úgy véli, a vitázó „nagyon ügyesen cáfol olyan állításokat, amelyek György írásában nem szerepelnek. (…) Azért, hogy a romániai magyaroknak mindössze 5,8 százaléka kapcsolódik az internethez, azért, hogy csupán korlátozottan lehet fogni a magyar nyelvű adásokat (elvégre kábeltévé is van a világon), illetve a kétszázezer lejes nyugdíjakért, a munkanélküliségért s a magyar iskolák hiányáért nem György Attila, nem is a magyar státustörvény a felelős, hanem az a román állam, amelyik úgy kezeli a gazdaságot, ahogyan kezeli, amelyik az Erdélyben megtermelt pénzekből épít négysávos utakat a moldvai ökrös szekereknek, amelyik tudatos betelepítési politikával igyekszik a tömböket elszórványosítani, amelyik egy 1,7–2 milliós kisebbséget önálló állami egyetem nélkül hagy, amelyik szinte minden második székelyföldi utcasarkon felhúz egy román templomot, míg a magyar egyházak birtokait eszébe sem jut visszaadni, és amelyiknek csak akkor kell a külföldi befektető, ha az nem magyar.”
Salamon Márton László magyarországi publicista fantomképet rajzol a tolerancia hívéről, gunyoros jegyzetben elemezve a magyar gőgtől buzgó, György Attilá-san gondolkodókat, Papp Sándor Zsigmond (ő a Krónika munkatársa, Kolzsváron él) pedig úgy véli, Erdélyben akarva-akaratlan, de gyűlöletre nevelik a gyerekeket. Mégis fontos, hogy végre szembenézzünk lelkünk titkolt felével, hagyjuk megszólalni, kibeszélni, mert álszentség úgy tenni, mintha azt gondolnánk, György Attila véleménye elszigetelt jelenség lenne. Ugyanis a tárcában éppen az a legfontosabb felismerés: a román állam iránti lojalitást nem lehet kierőszakolni. „A lojalitás kérdése voltaképpen a szeretet kérdése. Szeretem-e Romániát, megdobban-e a szívem a zászló láttán, szívesen énekelem a himnuszt, büszkén beszélek róla idegenben, engedelmeskedem a törvényeinek? Én olyan városban élek, ahol nem lehet szeretni a román zászlót, úgy nőttem fel, hogy nem lehetett szeretni a román himnuszt (minden óra elején el akarták velünk énekeltetni az iskolában). Ettől még nem lettem ugyan magyar, de a lojalitás érzetének kialakulása már azelőtt megtorpant, mielőtt elgondolkodhattam volna, hogy mi is az egyáltalán.”
Demény Péter (szintén a Krónika munkatársa) szerint a szerző életérzését csupán egy lépés választja el attól, hogy hordozója harcra buzdítson a románok ellen. Megoldásként azt javasolja: „aki pedig kiábrándult Romániából, az egyszerűen továbbállhat, és lojális lehet ahhoz az államhoz, amelyet szeret is egyben”.
A Bukarestben élő magyar közíró, Ágoston Hugó „a szeretetlenség szinonimájának” nevezi a György-féle gondolatokat. Ő nem ért egyet a szerző nézetével, írásának stílusával, fogalomhasználatával, minősítéseivel, és lapunkat is kiosztja („nagyon magyarnak”-nak nevezve azt), mégis úgy véli: „csak azért, amiért nem viseltetik szeretettel kényszerű hazája iránt, nem lehet elítélni György Attilát! Nagyon sok román sem szereti, s régebben is (Ionescu, Cioran stb.), újabban is (Patapievici, Gherman stb.) többen kifejtették, mennyire elegük van belőle”. Véleménye szerint „ez az egész hazaszeretetősdi meglehetősen elavult dolog”, akár román, akár magyar. Megemlítve a Kőműves Kelemen – Manole mester balladapárhuzamot úgy véli, térségünk a modernizációs kísérletek sorozatos és sorsszerű csődjéről ismert, és aki a román–magyar kérdést hasonló cikkekben kívánja megoldani, az maga rombolja le az esélyt e viszony rendezésére.
A Krónikában lefolytatott, moderált és szerkesztett vitával egy időben az Erdélyi Közélet levelezőlistáján is beindult a – többnyire fiatalok által bonyolított – szópárbaj. Akadtak, akik lefasisztázták a szerzőt, Corneliu Vadim Tudor Nagy-Románia párti népvezérhez hasonlítva, mire mások a véleménynyilvánítót nevezték agymosottnak. A többség a csíki író véleményével értett egyet, még akor is, ha egyes állításait erősnek találták. Az elektronikus térben folyó vitához hozzászólt Bakk Miklós is, a lap felelős szerkesztője, aki szerint az írás a gyűlöletbeszéd határán innen van, ezért helye volt a lapban. Érvei védelmében elmondja: az írás nem egy kisebbséget vesz célba, nem a sérelemokozás szándékával íródott, és a véleményoldal böngészői bármikor eldönthetik, hogy tovább olvassák-e. György Attila cikke a Sabin Gherman-féle Elegem van Romániából! kiáltvány magyar párja, egy kiábrándult kisebbségi életérzése, és ez bőven belefér a sajtószabadságba.
Ennyit a vitáról. És engedtessék meg egy szubjektív vélemény a végére: a romániai magyar társadalomban már évek óta komoly helye és hagyománya kellene hogy legyen az ehhez hasonló disputáknak. Mert az RMDSZ-tulipán mögé bújva nem szabad elfeledkezni arról, hogy nem gondolkodhat egyformán közel kétmillió ember; hogy ami a szórványmagyarnak hatalmas eredmény, az megalázóan kevés a székelyföldi atyafinak; hogy a vélt vagy valós kolozsvári szellemi fölény mellett élnek szuverén gondolkodók a tömbmagyarság között is, még ha nem is hallatszik olyan messzire a hangjuk.
Mert ez a fajta vita lehet a záloga annak is, hogy Apátiaország lakói – akik előbb-utóbb mégiscsak egy államban élhetnek majd az anyaországiakkal a közös Európában – még akkor is jól érezzék magukat, ha esetleg most egy időre tényleg felszedték a síneket.