Pári, Pári

Ülünk a giccs közepén. A tetőtéri műteremlakások mögé lenyugvó nap vörös bársonyba csomagolja a várost, s mint kedves ajándékot, nyújtja át a varázslatos látképet nekünk, az Eiffel-torony tövében kávézgatva sétahajókat szemlélő turistáknak.
– Párizs, Párizs, nur du állájn… – dúdolom halkan Rejtő Jenőre emlékezve, mert a látványba jobbról besétál egy kimenőbe öltözött légionista, balról meg egy bagettet szorongató apáca.
Sok ez egyszerre, így már indulok is lefelé alfába, oda, ahol nincs sem ellenzék, sem kormánypárt, sem áfa, sem jelzáloghitel, csak bután agyból kibámulás és langymeleg gondolatlanság. Amikor…
– Mennyi a kávé? – kérdi a legújabb kori proletárdiktatúrát április 21-én győzelemre vezetők egyike, az a fajta, aki tulajdonképpen nincs is benne a világban, mert csak országgyűlési választásokkor, illetve különféle társas utakon tárgyiasul. De ilyenkor a legveszélyesebb.
– Annyi, amennyi – adjuk meg euróban az árat, mire rögvest betöltődik „az mennyi forintban, és abból otthon hányat vehetnék” szoftver, mely nélkül a társasutak Zakopanéban szocializálódott klasszikus magyar turistája még félórás szlovákiai kiruccanásra sem merészkedik.
– Az sok – köpi az eredményt a kétbites humanoid komputer, majd egy lesajnáló mosolyt megeresztve elindul, hogy olcsó kávéházat keressen a Szajna partján. Esetleg talponállót.
Az alfának lőttek, hiába hozza Párizs a legjobb formáját, lélekben már idehaza vagyok, Demszky Gábor kutyaszaros világvárosának kellős közepén. És töprengek. Hogy mit kezdhetnénk azon honfitársainkkal, akik a Louvre-ra fél órát szánnak, hogy jusson idő – itthoni bevásárlós számítások szerint legalább kilencven perc – a Szupermarche-ra is, és az egész normandiai barangolásból egy hihetetlen szerencsével a székek között fellelt 20 centesre, két forgalmi dugóra és három méregdrága – a szoftvert lásd fönt – sörre. Akiknek megváltás a hazaérkezés, mert végre nem kell olyan súlyos döntéseket hozniuk, hogy a kötetlen városnézés során erre vagy arra induljanak.
És egyszerre megértettem mindent. Hogy főpolgármesterünk és pártja mennyire jól ismeri szavazóit, akik a tizedik emeleti másfél szobában kucorogva szó nélkül megeszik, hogy körülöttük világvárost építenek, amelyben ugyan lesz négyes metró, de nem lesznek se parkok, se sétányok, se játszóterek, és még véletlenül se válik szokássá, hogy a polgárok apró virágültetvényekkel ékítsék otthonaikat. És ettől végtelenül szomorú lettem, mert úgy éreztem, hogy míg én itt bámészkodom Franciaországban, odahaza valakik elrabolják tőlem az igazi Budapestet.