Faluhelyen élek, egy főutcára néző sarki házban. Valaha kocsma volt, a füstnek megmagasított, álpolgári mennyezettel, udvari kerekes kúttal (a betongyűrűk végén három emelet mélyen hallgat a víz) s két vénkisasszony diófával. Biciklivel járom a környék boltjait: ez olcsóbb, amaz közelebb. A gépem alacsony kategóriás, egy sebességet tud, pont annyit, amennyit az izomzatom a pedálon keresztül meg tud értetni a gumibimbós kerekekkel. Még akkor vettem, amikor ungvári lektor voltam Ukrajnában.
A minap is nyeregbe szálltam; kora délután volt, vidéki langymeleg. A szatyrom kövér, piros denevérként lógott a kerékpár szarván, én a kicsiny bogarakat nyeldesve tepertem a kaptatón. Csodálkozni sem volt időm, hogy a kinyíló táj köbkilométerei és a légszomjam hogyan válhatnak egyetlen élmény külső és belső „érintőivé”. Ekkor bukkant fel szemből az autó, akkora távolságban, amekkorát a lóerők másodpercek alatt darálnak a kerekek alá. Jött csillogó, átlátszatlan szélvédővel. Olyan puhán suhant, mintha egy távoli optika nagyító automatikája vonná magához némán, célra programozottan. Ez igen, sóvárgott a levitézlett ungvári lektor, noha erőm sem volt az irigységhez, s azokat a szép általánosságokat sem kellett mozgósítanom a lelkemben, amelyek mögé az ember a primitív vágyait szokta eldugdosni. Jött az automobil, éreztem légterének illatosítóját, láttam a füstszürke műszerfal uralmi jelképeit, tapintottam a kárpitot, s felfedeztem szemben karikázó önmagamat, ahogy taposom az épphogy felgyorsított gyalog-métereket.
A játéknak az vetett véget, hogy befutott egy másik jármű is a luxuskocsi mögé, s erőszakos előzésbe kezdett. Törtbordó Lada leharcolt utánfutóval, amelyen iparoslomok, csövek és zsákok kucorogtak. A sofőr padlóig nyomhatta a gázt, hogy a szépség elé vághasson, nem virtusból, hanem mert ott van, mint a hegymászó előtt a hegy. A Lada már fejhangon kelepelt, minden testnyílásán benzint zabált, mire végre a fényes kocsi félrehúzódott, hogy „eridj, és tartsd meg az aprót”. A törtbordó előrelendült, s próbálta befejezni az előzést. Épp itt értem melléjük idétlen kerekezésemmel leszűkítve a pályát.
A Lada rohant felém a záróvonalat hasmánt takarva. Egy pillanatra megláttam a benne ülőket: két középkorú férfi; idős nénik leomlott kéményét újrarakó, régi disznóólat lebontó, kertkaput hegesztő szakik, sörszagú, látástól vakulásig magyar apák. A másodperc törtrésze alatt villant át rajtam, hogy nem vagyok nekik szimpatikus. Nem számolnak velem, a felfelé kerekező, ismeretlen Gipsz Jakabbal, mert a történés az úttest kétharmadában zajlik, ahol a sors különös kegyéből (ám teljesen igazságosan) elébe kerülnek egy szaros úrvezetőnek.
Úgy fél méterre suhant el mellettem a törtbordó, az utánfutóban pattogó rakomány igazodását karnyújtásnyiról hallhattam. Elég lett volna egy kicsit megbillennem, beleszédülnöm a felém rohanó autók víziószerű valóságába, de ugyanúgy megtette volna egy rossz kormánymozdulat a Ladában, hogy kiüssenek, ronccsá zúzzanak, vagy örökre elintézzenek. A legfélelmetesebb az volt a dologban, hogy öt másodperc múlva egy autó sem látszott, mindkettő eltűnt a kanyarban. Tovább illegette magát a bambácska, boldogságos idő, mintha mi sem történt volna. Hát ez jó, piszok jó, végigkarikáztam az élet és a halál mezsgyéjén, és semmivel sem lettem okosabb. Nem tárult fel a titok, ez nem a klinikai halál volt, csak pech. Senki sem hinné el nekem, hogy ennyire közel volt hozzám a halál, mert már én sem hiszem. Túl vagyok rajta, jelentéktelenné törpült az eset. Negyed perc, nem igaz? Annyi azért gyanús az egészben, hogy az affér után leesett a lánc a biciklimről. Miután megúsztam az „osztályharcot”, majdnem az ilyen módon irányíthatatlanná vált bringám csúfolt meg. S ez biz intő jel!
Én, aki különösen érzékeny vagyok a szimbólumokra, rögvest megfejtettem, hogy a lánc leesése a kockázatos találkozás után az ártó erők pótcselekvése volt. Valami nem engedte, hogy elgázoljanak, a lelökődő lánc viszont a gonosz csalódott fityisze lehetett. Valahogy úgy, ahogy egykor Aran mesélte: a régi bérházban lakott egy zsidó család, együtt három generáció, hol hangosan, hol békességben. Náluk, ha valami edény vagy váza eltört, a nagymama rögtön mondta, hogy nem kár érte, mert ez egy sokkal nagyobb bajt előzött meg. Az én esetemben persze előbb kellett volna leesnie a láncnak, és utána nem történnie semminek, de így sokkal kísértetiesebb és példázatszerűbb az ügy.
Vásárhelyen csak két biciklis esetemre emlékezem. Egyszer az ógimnázium sarkánál csapott el egy Volga a kerékpárúton. Választania kellett, hogy a háta mögött nyugtalankodó kocsi koccan a farának, vagy az előtte karikázó ürge valószínűtlen felgyorsulásában hisz. Mivel drága a karosszérialakatos, hát nekem ugrott. Még régebben mint fiatal tanárok kerékpároztunk hazafelé Susánból Holler Laci kollégámmal, amikor elénk kanyarodott egy szennyvízszippantó kocsi, és engem szabályszerűen fellökött. Szegény Laci, aki épp azt fejtegette nekem (1983-ban vagy 1984-ben), hogy én tulajdonképpen ellenzéki vagyok, sem röhögni, sem sajnálkozni nem mert. Én eltűnődtem az eset ugyancsak mély szimbolikáján, s tovább karikáztam a vágtató, dolgukat tudó autók mögött, között. S ha leesik a lánc, örömmel gyalogolok.
Moszkvát provokálja Ukrajna, Zelenszkij lépése nagy bajt okozhat
