Pedagógusnapra

Egy tanítónővel beszélgettem a múltkor, megfogott, amit mondott. Le is írom.
„A mi pályánknak nincs becsülete – mondta –, sőt egyre kevésbé van becsülete. Ilyen világot élünk, és ezen mi nem tudunk változtatni, akármit csinálunk is. Húsz éve vagyok a pályán, még az átkosban kezdtem, hetvennyolcban. Mondhatom, mindkét rendszer ugyanolyan félvállról vette a pedagógusokat. Ha van különbség, az az, hogy most még kevesebb a gyerek, mint nyolcvan táján. Harc folyik minden egyes tanulóért, hová íratkozzon be, melyik iskolába járjon... Az iskolák támogatottsága múlik azon, hány gyerek tanul. Fejpénz jár minden egyes tanulóért – hiszik, nem hiszik, már az óvodákban elkezdődik a diáktoborzás. A lényeg, ki tud felmutatni több gyereket, hiszen az az iskola kerül jobb helyzetbe, ahol nagyobb a létszám. És ez egészen más, mint régen. Akkor a diákok meg szüleik küzdöttek azért, hogy bekerüljön a gyerek ide vagy oda – most az iskola rimánkodik a gyerekekért. És ez nem jó, mert kiszolgáltatottá teszi az iskolát – nem ő diktál, neki diktálnak a szülők.
Én szerencsére nem panaszkodhatom, hozzák a gyerekeket, nem kell kampánybeszédeket folytatnom, hogy tele legyen a tantermem. Hogy szigorú vagyok-e? Ezt nem tőlem kéne megkérdezni. Inkább szigorú, mint engedékeny.
Nálunk, a mátyásföldi Táncsicsban a tanító végigviszi negyedikig az osztályát. Ez jó is, rossz is. Mielőtt jön az elsős csapat, az ember csupa szorongás, milyen gyerekanyagot kap, mennyire nőnek majd a szívéhez. Aztán elszalad a négy év, és az ember azt veszi észre, ott áll a negyedikes osztályával szemben az évzárón, tele virágcsokorral a terem, neki meg gombóc van a torkában, beszédet mondana, de csak nézi a gyerekeket, és potyognak a könnyei...”
Ennyit mondott a tanítónő. Könnyes volt a szeme.