Példa nélküli barakk

Elöljáróban annyit, hogy pár éve, amikor Ausztriában jártam, egy hegyi falu főterén takaros szobrot fedeztem fel. Az oldalán lévő szöveg azt közölte országgal-világgal, hogy annak a településnek három olimpiai bajnoka van, síelők mindhárman, és a falu népe nagyon büszke rájuk.
A szobor előtt döntöttem el, utánanézek, hogyan áll az én nemzetem ezzel a büszkeséggel.
Hát, mit mondjak? Sehogy. Tele vagyunk bajnokokkal, világraszóló diadalokkal, az ország népességét tekintve nincs nálunk erősebb sportnemzet a világon: és mi a sok dicsőséget egy kutyaólban mutogatjuk. Bocsánat: egy barakkban. Magyarország sportmúzeuma a Népstadion felvonulási épületeinek egyikében kucorog. Műkőből húztak rá gúnyát, hogy ne lássék, minek készült jó fél századdal ezelőtt. De hát egy koldusra hiába adnak frakkot, attól még koldus marad.
Erre az épületre nincs mentség, erre egyetlen szó van: szégyen.
Azért az, mert az elődök buzgók voltak. Százhúsz éve Felkán, a Tátrában megalapították a Kárpát Múzeumot. Ahhoz hasonló csak Angliában volt akkortájt. Komoly tanácsos urak, szakállas családapák indultak el hétvégeken, s gyűjtöttek a múzeumnak ásványokat, növényeket – és mindenféle holmit, ami a túrázással, a természetjárással kapcsolatos. Nem támogatta őket a kutya se. Csinálták maguktól, mert kedvük és örömük telt benne.
Az embert a hajlandósága, úgy hiszem, többnyire a jó felé húzza, s a gyűjtés, vagy annak megmutatása, amivel egy gyűjtemény gyarapszik, üdvös tevékenység. Egyfajta lehetőség a halhatatlanságra, hiszen kevés van köztünk, akiből nagy költő vagy muzsikus lehet.
Elődeink buzgalmából nagyon kevés maradt. Elpusztították a háborúk, a kegyetlen békék, és az új embertípus, mely ezek nyomában megjelent. Különös ismertetőjele, hogy nem szereti az építő, a gyűjtő, a szorgalmukból többre jutó embereket, és jogcímet keres arra, hogy elvegye tőlük, amit azok összerakosgattak.
Így veszett el a Kárpát Múzeum anyaga Poprádon és Kolozsvárott, így égett porig negyvenötben egy fosztogató katona fáklyájától a Testnevelési Főiskola muzeális könyvgyűjteménye. A Vörös Hadsereg specialistái, akiket a felszabadítás mellett banktrezorok felnyitására képeztek ki Moszkvában, több nagy sportegyesület teljes trófeagyűjteményét elszállították, és hogy mondjak valami különösen fájdalmasat: Nagycenken a háború végén lába kelt Széchenyi István favelocipédjének is.
Negyvenöt után hiába értek el sportolóink fantasztikus sikereket, múzeuma a sportnak csak 1969-ben lett. Egyszerűen érthetetlen. Illetve nagyon is érthető.
Láttam annak idején, milyen körülmények között készültek a versenyekre Balczóék, és milyen körülmények között a szovjetek. Minthogy a mi öttusázóink fedett uszoda és lovarda nélkül is sorra nyerték a világbajnokságokat, a sportvezetők legyintettek: minek ezeknek jobb létesítmény? Így is a legjobbak.
A múzeummal hasonló történhetett.
A magyar sporttörténet máig legnagyobb kiállítását 1926-ben rendezték. Nem akárhol: a Magyar Nemzeti Múzeumban! Tíz termet töltött meg a látnivaló. Özönlöttek a látogatók. A legértékesebb anyagot Szokolyi Alajos adta, az első olimpia érmese, a századforduló remek atlétája. Bernecebaráti kastélyában mindent összeszedett az 1896-os athéni olimpiáról. Ahhoz fogható gyűjteménye senkinek nem volt a világon.
Mi a közös Balczóékban és Szokolyi Alajosban?
Az egyéni ambíció és a haza iránt érzett szeretet. Hogy én odaadom, amim van. Ha az utolsó erőtartalékom, akkor azt, ha egy felbecsülhetetlen értékű gyűjtemény, akkor azt.
Mi lett velük?
Balczó, amikor betöltötte a hatvanat, köszöntő cikkét néhány újságíró nem merte aláírni. Szokolyi gyűjteménye pedig negyvenötben veszett oda a Testnevelési Főiskolán. A korábban említett fosztogató fáklyája végzett vele.
Így megy ez 1945 óta.
Itt a sport azóta nem az egészséget szolgálja. Aki hitetlenkedik, attól megkérdezem: tessék mondani, mi lett a turista- házakkal? Azokkal az épületekkel, amelyeket kisemberek munkájából és pénzéből építettek annak idején. Elvették tőlük, odaadták gebines csirkefogóknak, akik egyedül a hasznot nézik, a kirándulók fáradtsága nem érdekli őket.
Nem, itt a sportot és a sportolókat csupán felhasználták. Arra kellettek, hogy javítsanak az ócska közhangulaton. Arra bezzeg ügyeltek, nehogy büszkeséget ébresszenek a lelkekben.
Ékes példa rá a Sportmúzeum.
Mindentől messze, szánalmas körülmények között, raktározási lehetőség nélkül, teljesen alkalmatlan arra, amire hivatott. Ez a nemzet, mely olyan óriásokat tud felmutatni a sportban, mint Gerevich Aladár, Papp László, Gyarmati Dezső, Puskás Ferenc, Balczó András vagy Egerszegi Krisztina, egy ideérkező sportbarátnak csak azt tudja mondani, amit szegény Szabó Lajos mond, az igazgató: „Ennyi helyem van, kérem, csak egy-egy kiállításra futja. Állandó anyagot kirakni itt nem lehet.”
A minap arról rakott a falra egy összeállítást, mit tudnak felmutatni a magyar nők a sportban. Szép dolog, okos dolog, de miért épp most, a labdarúgó-világbajnokság kezdetén? Ki lesz rá kíváncsi ezekben a hetekben, amikor az óvodás is gólt kiált? Készítettek ők arra is valamit, aki elmegy az Árkád Áruházba, mától láthat egy futballról szóló kiállítást, mondja meggyőződés nélkül a direktor.
A múzeum azt példázza, hogy a sport egésze a mély pártállami keréknyomban halad ma is.
De hát ki fog rajta változtatni?
Példák nélkül nem élhet az ifjúság. Ötven éven át folyt a máshonnan hozott ideák magasztalása. Ma is folyik. Michael Jordanról országszerte árulnak fotót, posztert, poháralátéteket. A mi sztárjainkról miért nem árulnak semmit?
Elég volt. A saját nagyjainkra akarunk mostantól felnézni. És fel is fogunk. A sportban van nagyszerű példa bőven.
Persze, mindig történtek kísérletek arra, hogy bemocskolják őket. Tökmag Marcik szórtak sarat hol Puskásra, hol Gyarmati Dezsőre, majd Balczó Andrásra, most meg Egerszegi Krisztinára. Hiába teszik. Ők a büszkeségeink maradnak. Akár van róluk kiállítás a múzeumban, akár nincs.
Most nincs. És úgy tűnik, még sokáig nem lesz.
De akkor ne csodálkozzunk, ha a magyar sport eredményei egy napon fakulni kezdenek.
Példák nélkül nem megy.
Ausztriában a falvak főterére is jut belőlük. Kéretik arrafelé igazodni.
***
A Testnevelési és Sportmúzeum címe: 1146 Budapest, Dózsa György út 1/3. Telefonszáma: 252-1540. A kiállítóhelyiség péntek kivételével naponta 10-től délután 4-ig látogatható. A felnőtt belépőjegy ára 200, a sportolók kedvezményes jegyéé 100, a diákoké és nyugdíjasoké 50 forint.