Német vagyok, a férjem magyar. Négy gyermekünkkel Párizsban élünk, és Fehérvárcsurgón hoztunk létre európai kulturális találkozóközpontot. A mindennapokban tapasztaljuk, mennyire fontos a történelem, és ezt a gyerekeinkben is tudatosítani szeretnénk – ezekkel a szavakkal nyitotta meg Károlyi Angelica, ifj. Károlyi György felesége (ők ketten hozták létre a Károlyi József Alapítványt) a fehérvárcsurgói Károlyi-kastélyban megrendezett konferenciát. Képzettsége szerint történelemtanár, figyeli tehát mindazt, ami Európában a szakmájában történik. Tudott arról, hogy az Európa Tanács (ET) hároméves programot hirdetett Hogyan tanuljuk és tanítsuk Európa XX. századi történelmét címmel. Amikor hírét vette a tavalyi bonni zárókonferenciának, értesítette az alapítványukkal kapcsolatban álló Történelemtanárok Egyletét is, így az utolsó pillanatban néhány tanár még elutazhatott Bonnba. Ott merült fel, hogy ismertető konferenciákat kell majd rendezni az egyes országokban, hogy a lehető legszélesebb körben terjesszék a hároméves program eredményeit. Az elsőt Károlyi Angelica szervezte meg az Európa Tanács Budapesti Információs és Dokumentációs Központjának támogatásával. A központ vezetője, Pappné Farkas Klára tekintélyes halom francia és angol nyelvű, „szabad prédaként” felhasználható tájékoztató anyagot hozott magával.
A történelem jelen van politikai, gazdasági, társadalmi szerkezetünkben, alakítja mentalitásunkat, de soha nem nézzük érdek nélkül. Az európai népek olykor még ma is történelmi érvekkel szítják öldöklő konfliktusaikat – olvashatjuk a bonni konferenciát ismertető kötetben, Robert Pichtnek, a brugge-i Collège de l’Europe képviselőjének összefoglaló előadásában. Ebből kiderül, miért hatalmazták fel 1997-es csúcstalálkozójukon az Európa Tanács tagországainak vezetői a szervezetet arra, hogy összehasonlító módszerrel vizsgálják meg a XX. század Európájára vonatkozó történelemtanítás módszereit, tananyagait. Tudatosítani akarták, hogy az adatokat, forrásokat nemcsak gyűjteni, rendszerezni kell tudni, hanem kritikusan fel is kell dolgozni, hogy az új adathordozókban nagy előnyeik mellett komoly veszélyek is rejlenek (lásd: az internetre válogatás nélkül ömlesztett, ellenőrizetlen adathalmazt). A hangsúly a kritikus szemléleten, az állandó mérlegelésen, az adatok elemző összevetésén van, hogy a történelem a közös Európában az emberek kölcsönös jobb megismerését és megértését segítse, ne a feszültségeket növelje. Az Európa Tanács tizenöt emberből álló bizottságot hozott létre, nekik kellett értékelniük a tapasztalatokat (Magyarországot Zarándi Zoltán oktatási tanácsadó képviselte). Az eredményeket, a XX. századi európai történelem „legkorszerűbb tanítási, drámapedagógiai, internetes és szimulációs feldolgozási lehetőségeit az angol Robert Stradling által öszszeállított kézikönyvben összegezték. Bonnban elhangzott az ígéret: a könyv magyar fordítása minden hazai középiskolába eljut 2002-ben. (A teljes fordítás egyelőre nincs meg – tudtuk meg Zarándi Zoltántól –, de részletei és a könyv tartalmának összefoglalása olvasható az Országos Közoktatási Intézet honlapján: www.oki.hu.)
Az elmúlt évtizedben végbement változások sora, az Európai Unió várható újabb bővítése különösen felerősítette a történelemtanítás és a tanárképzés problémáit – hallhattuk Kojanitz Lászlótól, az Oktatási Minisztérium főosztályvezetőjétől. Eredménynek számít, hogy a teljes tananyagon belül szinte mindenütt nagyobb teret kapott a XIX–XX. századra szánt tanítási idő, a nyugat-európai tankönyvekben megjelent a kelet-közép-európai régió. Az eseménytörténet mellett ismét jelen van az eszme- és életmódtörténet, a vita már csak arról folyik, hogy milyen legyen az arányuk. Új szereplők (kisebbségek, nők stb.) és új ismeretforrások jelentek meg. Elvben mindenki elfogadja, hogy nem elég, ha a diák csak felmondja az ismeretanyagot. Az volna jó, ha ismeretei alapján maga jönne rá bizonyos öszszefüggésekre, megértené, milyen erők irányítják a század eseményeit, a lényeget látná, s ellen tudna állni mindenfajta manipulációnak. Mindehhez persze az kell, hogy a képességfejlesztés hangsúlyosan szerepeljen a ma még túlságosan ismeretközpontú tantervekben, és erre koncentráljanak a tanárképzésben is. Fehérvárcsurgón a résztvevők többsége ma még utópiának tartotta, hogy a diákok ne csak az érettségire összpontosítsanak, hanem azt tanulják meg, amit az iskola befejezése után tíz évvel is tudni szeretnének. (Elő van írva, hogy mit kell megtanítani nekik. A cél az egyetemi felvételi, a felvettek számán mérik az iskola teljesítményét is. Amíg ez nem változik meg, aligha várható, hogy a gyerek ne az érettségire tanuljon – így a jelenlévők.) Egyelőre az is a vágyak kategóriájába tartozik, hogy kulcskérdéseket, minden korban feltehető, politikai rendszerektől független, általánosabb kérdéseket is meg tudjanak fogalmazni, hogy a történelmet ne csak nemzeti szempontból lássák, hanem a régió és egész Európa összefüggéseiben. Ez Nyugat-Európára éppúgy érvényes, mint Kelet-Közép-Európára.
A hamburgi Körber Stiftung képviselője, Gabriele Bucher-Dinç a fiatal európaiak számára kiépített Eustory hálózatot ismertette (honlapja: www.eustory.org). A hálózatnak ma tizennégy ország a tagja, s minden független szervezetet támogatnak abban, hogy kritikus szemlélettel közelítsen a múlthoz, és módszertani segítséget is adnak a történelemtanároknak.
A nemzeti tantervek és tankönyvek összehasonlításából kiderült, hogy többnyire mindenütt időrendben haladnak, hasonló témákat dolgoznak fel az első világháborútól a Szovjetunió széteséséig, a berlini fal lebontásáig. Itt azonban elérkezünk arra a pontra, amely kérdőjelként mered a nyugati tankönyvírók elé. Mi lesz ebből a térségből? Merre tart? Mindenütt kevés helyet kapnak a tankönyvekben a század nemzeti mozgalmai, a kisebbségek ügyei, az emberi jogokkal öszszefüggő problémák – sorolta a gondokat Szabóné Barabás Ágnes, a debreceni Dózsa György Általános Iskola tanára. A könyvek többségét a politikatörténet uralja, miközben az ajánlások arról szólnak, hogy a XX. század történelmét széles ívben kell áttekinteni, részben időrendben, részben témák szerint, úgy, hogy a diák megértse a századot formáló erőket, lássa a nagy összefüggéseket, legyen tisztában azzal, hogy a történelem nem csak háborúk és szuperhatalmak története, nem csak diplomácia- és gazdaságtörténet. És kapjon választ arra is, hogyan határozható meg Európa, amely nyilvánvalóan nem csak földrajzi fogalom. A tanárnő irigykedve hallgatta, hogy nyugati kollégái milyen határokon átnyúló vállalkozásba fogtak, amikor például középiskolás diákokkal újratárgyalták a versailles-i békekonferenciát. Európának azon a felén ugyanis a kreativitást fejlesztő, toleranciára tanító szerepjáték elfogadott módszertani eszköz az iskolákban.
Koller Mariann a hazai tankönyvkiadás gondjairól, az ármegállapítás visszásságairól, a tankönyvvé nyilvánítás szubjektivitásáról, a bírálók kiválasztásának problémáiról beszélt előadásában. Abban mindenki egyetértett, hogy a tudatformálás szempontjából a történelem tanításának sokkal nagyobb szerepe van, mint a többi tárgyénak. Ezért olyan fontos, hogy tanárban és diákban meglegyen a kritikai képesség, a távolságtartás, hogy kialakuljon az igény a folyamatos mérlegelésre, a toleranciára, a racionalitásra, a nyitott gondolkodásra.
Az Európa Tanács egy sor együttműködési programot indított és finanszírozott – mindig az egyes tagállamok kérésére – a történelemtanítás reformját segítendő. Ezekről számolt be a szervezet Strasbourgból érkezett képviselője, Guy-Michel Brandtner. A tbiliszi programban például Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán és Oroszország szövetkezett közös tankönyvek megírására. A fekete-tengeri programban románok, bolgárok, moldovaiak, törökök, ukránok dolgoznak együtt. Egy másik programban az Észak-Kaukázus térségében élők. Az Európa Tanács és Oroszország 1997-ben megkezdett együttműködése a határterületek kultúrája témában a japánok érdeklődését is felkeltette, és orosz–japán történészek közös munkájával folytatódott. Az Európa Tanács fogta össze a délkelet-európai történelemtanításra vonatkozó kezdeményezéseket is az úgynevezett stabilitási programban. A példákban elsősorban azt hangsúlyozzák, ami összeköt. Az Európa Tanács azért támogatja ezt a fajta együttműködést, mert nagy igény van a közös történelmi problémák tisztázására. Békében csak akkor lehet élni, ha jól ismerjük a szomszédainkat – hangsúlyozta Guy-Michel Brandtner, és a francia–német megbékélést idézte követendő példaként.
A fehérvárcsurgói találkozó nyomán érdemes elgondolkodni néhány kérdésen. Mikor lesz a jó elméletből gyakorlat? Miért egy külföldön élő kultúrapártolótól szerez tudomást a hazai történelemtanárokat összefogó egylet egy fontos szakmai konferenciáról? A rendszerváltozás után tizenkét évvel miért nem képes még mindig a tanárok egy része arra, hogy idegen nyelvű szakmai anyagokat olvasson, miközben nemritkán vitatható színvonalú és költséges, ugyanakkor kötelező továbbképzéseken tölti amúgy is kevés idejét. Miért félnek annyira az értelmes diákok attól, hogy saját szavaikkal, szabadon beszéljenek valamiről, miközben tömérdek adatot szívnak magukba?
És így tovább…
Kapu Tibor
Megérkezett Budapestre Kapu Tibor
