Petőfi és Arany sorsán

Ezernyolcszáznegyvennyolcban jeles költőink éppen úgy negatív kampány következtében veszítettek az első népképviseleti országgyűlési választásokon, mint a Fidesz–MDF-koalíció. Szabadszálláson, ahol Petőfi indult a mandátumért, az ellenjelölt, a helyi pap fiának hívei azt híresztelték a költőről – ismervén szláv felmenőit –, hogy pánszláv ügynök. Szalontán, Arany pátriájában a nemrég még ismeretlen városi fogalmazó országos irodalmi sikerét nem tudták elviselni a helyi korifeusok, s a leitatott, környékbeli román parasztokat fordították ellene, viszont az őt támogató szalontaiakat csak estefelé engedték volna leszavazni, mondván, névsor szerint kell a települések szavazásra jogosult polgárainak az urnákhoz járulni. El is széledtek hívei estére.
A mostani választások előtt folytatott ellenzéki kampány erőteljesen negatív jellegét még baloldali indíttatású elemzők sem tagadják. Legfeljebb azt teszik hozzá, hogy a két forduló között a Fidesz–MDF is ehhez az eszközhöz folyamodott. A politikai ellenfél lejáratásának módszere ősi fogás. A modern, demokratikus választások idején is használják, még ha időnként kétélű fegyvernek is bizonyul. Napjainkban a negatív kampány hatalmas, korábban ismeretlen eszközök, a tömegmédiák segítségével folytatható. Az írott sajtó és a rádiózás mellé felsorakozott sokcsatornás televíziózás félelmetes fegyverrel gyarapította a kommunikációs lehetőségek körét.
Az információk tömeges terjesztésére alkalmas médiumok terén hazánkban a szocialista, liberális, radikális körök előnyben vannak. A sajtó, a rádió és a televízió eredményes alkalmazása nagy rutint igényel. Évtizedekig egyirányúsított világ volt ezen a téren Magyarországon. A média egy meglehetősen zárt elit kezébe került. Ismert szociológiai jelenség, hogy bizonyos foglalkozások művelése az elit belső rekrutációja által folytatható a leghatékonyabban. A kasztosodás a társadalomban nemcsak az orvosokra, katonákra, hanem az újságírókra is jellemző. Fontos eleme a médiakaszt kohéziójának nemzetközisége. Ez a körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy a rendszerváltozás idején végrehajtott privatizáció során az országos és megyei sajtóorgánumok többsége baloldali orientáltságú tulajdonos kezébe kerül. A kereskedelmi televíziózás csak néhány évvel a politikai átalakulás után terjedt el nálunk. A frekvenciák elosztása éppen a Horn-kormány országlása idejére esett. Ezért viseli magán „születése” jegyeit máig, s ez meg is látszott a választási kampány során. A baloldali elfogultsággal éppen nem vádolható Beszélő közölt erről egy érdekes interjút áprilisban, amelyben Kemény István, a neves szociológus kifejtette: „Emlékezzünk csak, a televíziós frekvenciák kiosztásánál mi történt: Horn elérte, hogy a neki kedves jelölt kapjon koncessziót, ne pedig a sokkal előnyösebb szerződést ajánló másik. Horn arra törekedett, hogy ne legyen antenna olyan társaság kezében, amelyik merészen bírálni meri a szocialista kormányzást.” (31. old.) Horn Gyula előrelátó vetése 1998 és 2002 között termette meg gyümölcseit. Mind a tv2, mind az RTL Klub politikai műsorai ontották a bírálatot és a jól adagolt személyeskedő vádakat a kormánypártokra. A szűkebb, de kulcsfontosságú értelmiségi köröknek szánt ATV is végig a baloldalra kacsingatott, még ha péntek esténként egy órára egy vitriolosan jobboldali műsor spanyolfala mögé rejtőzött is.
A történelmi és társadalmi tényezők mellett még a szerencse is az ellenzéket támogatta. Amikor hatalmon voltak, akkor került sor a tévéfrekvenciák elosztására. Amikor pedig az adások kiforrottak, sugárzásuk pedig szinte az egész országra kiterjedt, éppen ellenzékben voltak, ami különösen kedvez a botránykommunikálásnak, mert – nem vitás – a szenzációkat kereső, a nézettség mértékét minden más szempont elé helyező kereskedelmi televíziózásnak ez a szituáció az optimális.
A választásokon a fővárosban 28 ellenzéki mandátummal szemben csupán négyet tudtak a kormánypártok szerezni. Nem vitás, hogy Budapesten dőlt el a hatalmi harc, hiszen ha csak az itt kiosztott képviselői helyek felét a jobboldal szerezte volna meg, kormányon maradhatott volna. Budapesten a kormánypártok csupán a szavazatok 31 százalékát szerezték meg. A legkisebb kormánypárti rokonszenvet mutató Komárom-Esztergom megyében is 36 százalék volt ez az arány! A teljes kormánypárti részesedés megközelítette az 50 százalékot. Abban az első fordulóban, amelyben még nem érvényesült az Orbán Viktor vezette mozgósító kampány hatása, amelynek nemcsak választott jelszava – „Mindnyájunknak el kell menni!” –, hanem eredménye is rímel Kossuth Lajos 1848. évi nagy toborzó körútjával. Közel 20 százalék tehát a különbség a főváros és a vidék állásfoglalása között. A triumfáló baloldalt is el kell hogy gondolkoztassa ez a kiáltó ellentét. Bár ismeretes a nagyvárosok különbözősége a választói attitűdök tekintetében a vidéktől, a bennük élő baloldali érzelmű proletárrétegek és ultraliberális kozmopoliták túlreprezentáltsága következtében a különbség minden képzeletet felülmúlt most. Ez arra utal, hogy a mindig is némiképp külön életet élő Budapest veszedelmesen elszakadt országos környezetétől, s most ebből a távolságból kívánja kormányozni. A 17,5 százalék fogja uralni négy évig a 82,5 százalékot!
Tényleg ekkora a különbség a politikai hozzáállás tekintetében, vagy valami másról van szó? A baloldali politikusok és kommentátorok – főleg Demszky Gábor főpolgármester – általában könnyen elintézik a dolgot: fővárosellenes volt a kormány politikája, mert nem építette meg a 4-es metrót. Ez az érvelés nemcsak azért sántít, mert a Nemzeti Színház és sok más intézmény viszont felépült, hanem azért is, mert éppen a tervezett földalattivonal mellett fekvő budai választókörzetben termett a kevés közül az egyik képviselői babér a jobboldal számára, Csapody Miklós révén. Máshol van a magyarázat!
A balliberális média általános túlsúlya a fővárosban egészen meghökkentő mértéket mutatott a kampány során. A korábban látszólag középre húzó lapok, a kiválóan szerkesztett, s a hirdetési piacot is uraló Népszabadság és HVG az utolsó fél év során radikálisabb társaikhoz, a Népszavához, a Magyar Hírlaphoz, a Magyar Narancshoz, a 168 Órához, az Élet és Irodalomhoz hasonló szélsőséges, kormánybuktató hangot ütöttek meg. Évtizedes „ügyeket” kapartak elő archívumaikból, s tollat ragadtak a máskor háttérben maradó főszerkesztők is, nem hagyván kétséget afelől, hogy melyik oldalon állnak. A híranyagok és a riportok mellett különösen a kommentátorok vetették el a sulykot messzire balra. Maximális hőfokon izzott az RTL Klub Heti Hetese, bár egyszer fölmerült a csatorna irányítóiban, hogy illene a kampányfinisben szünetet tartani. Mégsem tették: folytatódott a vaskos poénok és személyeskedő tréfák közepette a döntően politikai kabaré. A háttérben megbúvó szerkesztők mindig olyan forgatókönyveket adtak a jobb sorsra érdemes színészek kezébe, amelyek a fiatal kormányt tették nevetségessé. A kiöregedett szocialista vezérkar „óhéber dumáján” és néhány szófordulatot dadogósan variálgató szövegén semmi derülnivalót nem találtak.
A felsorolt országos napi- és hetilapok példányainak túlnyomó többsége a fővárosban fogy el, s bár már csaknem az egész országban foghatók a kereskedelmi tévéadások, ezek is Pesten népszerűek igazán. A vidéki ember kevesebb újságot vesz átlagosan feleakkora jövedelméből, mint a pesti, s az életformája is kevésbé mediatizált. A Budapestre zúduló baloldali kampányáradat, a vasgyárait, szén- és uránbányáit már régen elveszített Baranya, Borsod és Komárom rozsdaövezeteinek elkeseredett választói magatartása átmenetileg elsodorta a nagytőke szocialista fából vaskarika útjából az elmúlt másfél évszázad legjobb politikai garnitúráját.
A szerző egyetemi tanár