„Szabadság – velük repültél!”

-PREMIER ELŐTT-

Gyalog mentem át Új-Szegedre, / új híd, új gyárak mindenütt: / s mehettem délre, napkeletre / hazánkban: eleven betük / ragyogtak a gyárak falán, / az emberek szívében és / olyan most szépülő hazám, / mint egy májusi tüntetés… – szándékosan szegény Tamási Lajostól idéztem, hiszen a vers egyrészt tipikus példája a bolsevik kincstári optimizmusnak, másrészt a szerző az 1956-os forradalom idején – poétavétkei vezekléséül – megírta emlékezetes versét, a Keserves fáklyát: „Nyílj ki vérünkből, nyílj ki végre, / forradalom, te örök álmunk, / vagy könnyűnek találtatunk, és / a varjú se károg utánunk!” Ezért holta napjáig kegyvesztett lett: a Kádár-rezsim örökre kitörölte az „irodalmi kánonból”…
Miközben a kötetet lapozgatom, amelyben klasszikus költők ma is vállalható plebejus opusai és fűzfapoéták Rákosit, Sztálint, Csillebércet és a pártot, sőt a Pártot, „széncsatákat”, Titót – „az amerikai imperializmus láncos kutyáját” –, koreai háborút és ötéves tervet zengő klapanciái egyaránt olvashatók, azon tűnődöm, vajon mit érthet meg egy mai tizen-huszonéves az elsüllyedt, sötét korból. Kívülről és messziről. Amikor a messzi évek bűze és rettegése már nem hatja át a levegőt. Felfogható-e egyáltalán a bornírtság, a harsány gyűlölet és a mindennapi gyilkos készenlét szövevénye, amelyben a mai idősebbeknek még része volt? Eszembe jut a barátomtól hallott történet. Amerikában járt, és egy ottani értelmiségi körben előadást tartott az ötvenes évek szörnyűségeiről. Nyitott, rokonszenves társaság hallgatta szavait, ám amikor odaért, hogy éjszakánként az ávósok becsöngettek, berontottak bárkihez, házkutatást tarthattak kedvük szerint, és a házigazda még örülhetett, ha el nem hurcolták évekre, netán örökre, a hallgatóság lassan fogyni kezdett. Egy fiatalember meg is jegyezte: „Csak nem akarod velünk elhitetni, hogy bárki csak úgy beronthatott a lakásodba, ha te nem engedted be… És miért nem értesítettétek a rendőrséget?!” Barátom zavartan elhallgatott, mert megérezte: egy jogállamban felnőtt – mégoly nyitott – léleknek hiába is magyarázná, mi az a testet-lelket elemésztő diktatúra.
Ami a korabeli lózungköltészetet illeti, annak több „rétege” volt a hamvasan vagy rafináltan dilettáns és szervilis megnyilatkozásoktól a mellébeszélésig. Voltak olyanok is – Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy, Kálnoky stb. –, akik az alkalmi pressziók ellenére is ellenálltak a „kísértésnek”, pénznek, korbácsnak, mézesmázos győzködésnek. Károlyi Amy mesélte: Weöres Sándornak is kötelező volt szemináriumra (!) járnia, ahol az előadó állandóan provokálta. Weöres okosan kitért a nyílt provokáció elől, hisz bölcseleti felkészültsége a sokszorosa volt a brosúrákon iskolázott „előadóénak”, ám hazaérve összeomlott. Dühroham és sírógörcs fogta el. Vas István viszont – akit a Rákosit köszöntő születésnapi antológia szerkesztésével megbíztak – azzal a trükkel bújt ki az ódaírás kötelme alól, hogy szerkesztői önmérséklet is van a világon: tehát a maga művét ki kell hagynia! Epésen mesélte Vas, hogy a maga versén kívül még a Kopré Józsefét kellett „kigyomlálnia”, mert az olyan rémesen rossz volt, hogy még az alkalmi szörnyűségek sorából is kirítt. Nem mindenki viselkedett persze ilyen aggályosan és bölcsen!
A kurzusköltők, a karrierista fűzfaverselők, a gyanútlan balekok és az akarnok dilettánsok a (sejthetően Kormos Istvántól származó) szólás szerint: gyakran „megfújták fűzfa lantjukat”. „Elvárás” és a „Párt napi útmutatása” szerint. Rettenetes klapanciák és versnek álcázott blődlik sora született. Aki a jelen antológiát – L. Simon László összeállításában – áttekinti, nyilván ez utóbbiakat, a korabeli haragos fűzfapoéták zöngeményeit olvassa majd a legkajánabb örömmel. Kónya Lajos, Madarász Emil, Földeák János, Lukács Imre, Szüdi György, Gereblyés László, Aczél Tamás, Vasvári István, Lányi Sarolta, Darázs Endre, Fodor József, Vészi Endre, Pál József, Rajcsányi Károly, Kövesi Endre és mások szörnyűségeit. A rigmusba szedett szolgalelkűség dokumentumait.
„Oly mindegy volt, hol tölti az ember / céltalannak érzett életét – / szalmazsákon vagy gépteremben / tömi babbal csordultig belét. / Gyermek voltam – tőkés ráncigált, / míg nem hívott egyszer ütközetbe / anyámnál is jobb barát – a Párt” – írta a klapanciagyárosok egyik alig felül-, pontosabban szólva: alulmúlható bajnoka, Szüdi György. „Győzelmes dal, tiszta szándék, / úgy hullt le ránk, mint ajándék, / ki kellett csak karunk tárni – / jöttek Sztálin katonái. / Versbe kell a szókat szedni, / úgy kell őket ünnepelni, / Béke – tenyerükbe ültél, / Szabadság – velük repültél!…” – ezt meg Kónya Lajos írta. „Versbe kell a szókat szedni?” – ahogy manapság mondanák: no comment. Arról már nem is szólva, mire vonatkozhat ez az épületes sor: „Szabadság – velük repültél!” Talán aludt a cenzor? Ejnye!
„Mikroszkópnál, orvosi műszereknél / bonyolultabb a Párt. / A széjjelbonthatatlan elemeknél / is egyszerűbb a Párt / és a csillagászati távcsöveknél / távolabb lát a Párt. / Hogy párolog a frissen sült kenyér, / de melegebb a Párt. / Milyen meleg a baráti tenyér, / de melegebb a Párt / és azt, ki eddig magányosan élt, / összefogja a Párt…” – ezt szegény Kuczka Péter vetette papírra balek korszakában. Később aztán megtapasztalhatta, hogy a csillagászati távcsöveknél azért talán mégsem láthat távolabb „a Párt”, ami pedig a magányt illeti, később erről is más volt a véleménye. Ám eme szörnyű esztendők terhétől és a maga gyanútlan fűzfaverseinek fekete árnyéka alól sosem tudott egészen kiszabadulni… Ahogy Vészi Endre sem, aki a kaukázusi postarablóból lett Népek Atyjához így zengett ifjúkorában: „Nézd, ó Sztálin! Már épül Szegeden / a gyapjú- s fonaléhes kombinát. / A villamosság bontja rügyeit, / s többé Mohács sem lesz pusztaság. / Az ózdi tüzes bendők izzanak, / Vasszürke égig száll füstoszlopuk: / Tekintsd e műveink, ó nagy Sztálin: / a magyaroknak végre van honuk. / S hogy van honuk, azt néked köszönik…!”
Idézhetnék hosszasan tovább e szörnyű verselményekből. Például Darázs Endre körmonfontan blőd „poémáját” – Rólad beszélünk a címe –, amelyben a költő azt adja elő, hogy hajdan Rákóczi fejedelem kénytelen volt elbujdosni a hazából, de a nép visszavárta, és nem hiába várta vissza, mert új alakban, Rákosi Mátyásként most hazatért végre. „S ő visszajött. A munka, jog, szabadság / magyar népünkhöz véle visszatért: / a dolgozó köszönti benne apját, / az országépítőt, a bölcs vezért. / A múlt mocskát lemostuk valahára, / épülj tovább, hazánk, előre! még! / Hol van az építés végső határa? / Rákosi szól: »Végső határ: az ég!«” Rákosi és lantosa ebben alighanem tévedett. Darázs versezete, amelyről, főként annak végső kicsengéséről, eszünkbe juthat a bábeli torony, ma már nem a magyar irodalomtörténet, inkább a magyar csodabogarak történetének része. Ahogy a korabeli kurzuslovagok versezeteinek nagyobbik hányada is. Ma már akkor élvezi az olvasó ezeket a pofatépő blődliket, ha minél otrombábban rosszak. Csak ne éreznénk magunkon mi, idősebbek a sorok mögül morcosan reánk sandító hajdani „vezérek és bölcs tanítók” zordon tekintetét ma is!
(Munkás, paraszt, értelmiség, munkaverseny lázában ég! – Agitatív antológiaköltészet Magyarországon, 1945–1956. Korona Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 2500 forint)

Csohány Gabriella
Tito
(Részlet)

Bemocskoltad az Adria
kéken sugárzó bársonyát,
felégetted a Dalmát földön
a legédesebb fügefát;
amerre jársz, farkasok járnak,
pofájuk vérrel itatott,
amerre jársz, – sűrű sötét van,
elfordulnak a csillagok.

Az öregek szívében bánat,
reszketve fonnyad tört kezük,
a csecsemő kerek szeméből
az éhhalál rémsége süt. –
Ha csak mozdulsz, már sokasodnak
az árnyékok, a temetők,
s minden sír után szolgamódra
hajolsz meg Truman úr előtt.


Kuczka Péter
Róla, Aki a világnak kovácsa
(Részlet)
… úgy érzem: erőm kevés,
mert Sztálinról kell, hogy szóljon szavam.

Róla, Aki
a világnak kovácsa,
Kire a föld minden térségein
úgy gondolunk, mint gyermek az apára;
Róla, Ki a mi korunkban Lenin.
Róla, Kiben együtt van a világ,
mert nincs a földön semmi nélküle;
Róla, Aki a béke zászlaját
tartja nem rezzenő kezeiben.
Róla, Ki az emberiség vezére,
Aki a jövőnek nyitott utat,
Aki tetteivel megteremti
a kiszámítható századokat.

Én láttam őt!
Ott volt a harcokon
a szabadságért Budapest alatt,
láttam, amikor lába széttaposta
a szűkülő fasiszta dúvadat.
Láttam, mikor szétosztotta a földet
kék Duna és szőke Tisza közén,
mikor a munkásnak adta a gyárat;
hallottam, mint a pártnapon beszélt.
Párttitkárok mondták az Ő szavát,
öreg parasztok szemében a könny
az Ő szavától buggyant, csillogott,
mert szívüket átjárta az öröm.
Benjámin László
Mindennap győzelem
(Részlet)

Az első szó róla beszéljen,
csak őt dicsérje, a zömök
férfit, akit tizenhat évig
titkoltak tőlünk börtönök
s kilépve onnan ránk emelte
két okos, mosolygó szemét
és kezét nyújtva, kivezette
a fényre nemzetét.

Csak őt dicséri most a vers is,
dicséri mesterét a mű.
A semmiből formált világot
és eget, nagylélekzetű
költőknek tárgyat, dalra hangot,
erőt a hangra ő adott –
legelső a költők sorában,
köztük is legnagyobb.


Juhász Róbert
Egy szovjet katonához
(Részlet)

Elmondom nektek, mert el kell mondanom,
– ily megtiszteltetés nem ért még soha –
a Sztálin úton, egyik utcasarkon
rámtisztelgett egy szovjet katona.

(…)

Nem tudta, ki vagyok; – egy szerzsánt magyar,
ki követi őt, bátran, nem habozva,
mert a magyar szerzsánt is olyan akar
lenni, mint ő, a szovjet katona.
Képes Géza
Sztálin él, tanít
(Részlet)

Hol van az emberiség igaz atyja?
Szeme zárva, az ágya sötét ravatal.
Hány százmillió fia, lánya siratja!
Vergődik öreg, fiatal.
Megdöbben a gyermek, látva szülőjét,
faggatja: „Na, mondd meg, anyácska, mi bánt?”
Kirobban a kín, a gond, meg a kétség,
négy szó mint dobverés dübörög szét:
„Nincs többé Sztálin apánk!”

(...)

Csak ontsad a fényed, rügybontogató Nap,
biztasd a vetést, simogassad a fát.
Sztálin él, tanít: Ővele épül a Holnap,
a szép kommunista világ.
S ha gyümölcsöt érlel az almafa ága,
s aranylón ring a sokágú kalász,
ha turbina búg, fényt hintve hazánkra,
s pusztában utat tör egy új folyam árja,
s ha lehull egy nép lábáról a lánc:
Sztálin jár köztünk – Őt említi áldva
az élet, a fény, a bő aratás.


Örvös Lajos
Kan-Gün-Hi
éjszakája
A Kim Ir Szen iskolában
(Részlet)

Apját, a partizánt lelőtték,
nagyanyja megfagyott
észak felé menve az úton,
s már anyja is halott –
ez volt hát a mese, a vers,
mit Kan-Gün-Hi hadart?
Lihegte szörnyű életét
s megállt: idáig tart…

Egy képre néz most Kan-Gün-Hi
az iroda falán
ismeri rég… Vad repülők
búgtak át Koreán,
amikor inget, kisruhát
kezdtek el osztani –
s köszönetül az Ő nevét
ejtette: Rákosi…