Tisztelt szerkesztőség!

Győz a legyőzött...
A húsvéti feltámadási szertartás után olvashatjuk némely katolikus templomban Krisztus üres sírja felett ezt a latin mondatot: „Devictus vincit” – melynek magyar fordítása: „Győzött, aki legyőzetett.”
Amikor május 9-én délután 6 óra felé férjemmel, a hatalmas tömeggel együtt gyalog felballagtunk a Várba Orbán Viktort meghallgatni – mivel már nem járt az autóbusz, a menetelés során végig ez a latin mondat járt az eszemben. Láttam magam körül a rengeteg lelkes fiatalt, hatalmas piros-fehér-zöld zászlókat lengetve, láttam középkorú baráti társaságokat, s láttam – akárcsak magunkat – idős nyugdíjasokat nehézkesen, sokakat botra támaszkodva felballagni. S láttam aztán, hogy ez a több generációt felölelő tömeg a nagy melegben szinte katonai fegyelemmel állott a Vár utcáin 3-4 órán keresztül. Addig tartottak ugyanis a beszédek, melyeket egy-egy szavalat, zeneszám közbeiktatása tett színesebbé. Már elmúlt fél 9, amikor Orbán Viktor megérkezett a Dísz térre. Hatalmas óvációval, „Viktor, Viktor” felkiáltásokkal fogadták, úgyhogy hosszú percekig szóhoz sem jutott.
Aztán belekezdett 50 perces beszédébe. Magát a beszéd tartalmát, gondolom, ismerik, hiszen sokat leadott belőle a tv (most még lehetett), s a Magyar Nemzet két nap múlva teljes terjedelmében közölte. Mindenesetre világossá vált előttem, hogy a boldogult Antall József óta Magyarország legjobb szónokát hallgatom; a legjobb szónokot, kinek beszédében egyaránt helyet kapott az ész és az érzelem. Olyan beszéd volt ez, amely utalt arra a sok drága kincsre, amelyet sokan a szívünkben hordunk, legfeljebb nem tudjuk ilyen formában kifejezésre juttatni. E drága kincsek: Isten, haza, magyarság, család, magyar nemzeti kultúra; mindaz, ami túlemeli az embert a hétköznapokon, mindaz, ami kézzel nem fogható, anyagi eszközökkel nem mérhető. Aki ilyen beszédet tud mondani, ilyen gondolatokat tud megosztani híveivel, az semmi esetre sem „bukott politikus”, „távozó miniszterelnök”, ahogy az ellenoldal igyekszik beállítani. Az az ellenoldal, amelynek keresve sincs olyan vezetője, szónoka, aki csak századrésznyi tömeget tudna vonzani. Hiszen egyébről sem tudnak papolni, mint hogy „Magyarország többet érdemel”; több bért, több nyugdíjat, s egyéb anyagi javakat. Az anyagi előnyök ígérgetésén kívül ugyanis programjuk teljesen semmitmondó, üres. El sem tudom képzelni, hogy ez a szerencsétlen, agymosott nép hogyan tudta szavazatait – igaz, csupán csekély többséggel s egy kis választási csalással is fűszerezve – a szocialistákra, de főleg a szabad demokratákra adni! Azt hitték talán, hogy a kormányváltás után egyszerre kolbászból lesz a kerítés, vagy azt hitték, hogy a többszörös milliárdos leendő miniszterelnök hatalmas magánva-
gyonát talán a nélkülöző nyugdíjasok között fogja szétosztani?
Azonban a számok beszélnek. Számunkra, a polgári jobboldal híveire most következik a négy szűk esztendő, legalábbis abban az értelemben, ami magyarságunkat, hitünket, eszményeinket illeti. Hiszen hazai liberalizmusunk bajnoka, a tisztelt Kende Péter máris sietett megtámadni ’56-os forradalmunk egyik legkiemelkedőbb mártírjának, Tóth Ilonának az emlékét… Ilyen és hasonló támadásokra a jövőben is biztosan felkészülhetünk. De ne csüggedjünk! Ne csüggedjünk, hiszen élünkön áll Orbán Viktor fiatal lendületével, igaz magyarságával, vitathatatlan politikai zsenialitásával, s mellette küzd, fiatal, ambiciózus csapata.
A Várban látottak és hallottak alapján biztosan hiszem, hogy az ő segítségükkel megszületett polgári Magyarország él és élni fog, s – talán rövidebb időn belül, mint most hisszük – lesz még Orbán Viktor ismét Magyarország miniszterelnöke.
Hajrá Magyarország, hajrá magyarok! Simon Istvánné, Budapest

Egy elvesztett választás után
A választások első és második fordulója között jobboldali polgárok sokasága osztott szórólapokat, kampányolt a villamoson, ment el és vitt „még egy embert” a különböző megmozdulásokra. Az egy nap alatt szervezett, Testnevelési Egyetemen tartott összejövetelen több mint százezer, a Kossuth téren 1,5 millió ember jelent meg. Európában jelenleg egyetlen politikai erő sem rendelkezik ilyen nagy számú aktív tömegbázissal (nézzük csak meg például a Berlusconi, illetve a Le Pen ellen felvonultak számát).
A magyar konzervatív polgárok a választásokon (különösen a két forduló között) csillagos ötösre vizsgáztak. Erkölcsi kötelességük pusztán az lett volna, hogy elmenjenek szavazni, és jó helyre tegyék az X-et, ők ennél mégis jóval többet tettek. Nem ezeken az embereken (rajtunk) múlott, hogy a választásokat elvesztettük. Vagy másképp fogalmazok: a Fidesz–MDF egy ilyen bázissal a háta mögött vesztette el a választásokat. Azt gondolom – és ez jelen írásom lényege –, hogy a jobboldali polgárok ezek után megérdemelték volna, hogy a Fidesz nyilvánosan vessen számot az elmúlt négy év politikai hibáival (csak a példa kedvéért: az egészen az első fordulóig lagymatag kampány; a korrupciós vádak nem kellő intenzitású cáfolása, olykor válasz nélkül hagyása; a baloldali médiatúlsúly elleni erőtlen fellépés; a MIÉP-től való állandó elhatárolódás stb.).
Nem szeretem azt az öreg bolsevikok által használt szófordulatot, hogy a „nyugati demokráciában ez nem fordulhatna elő”, de ide tényleg ez kívánkozik: egy normálisan működő demokráciában a választásokon vereséget szenvedő párt elemzi a hibákat, és elszámol a választói felé, majd levonja a következtetéseket. Ehelyett én úgy látom, hogy a Fidesz továbbra is ugyanazt a politikát akarja folytatni, ugyanazokkal az emberekkel (és itt nem Orbán Viktorra gondolok, mert az ő rátermettsége megkérdőjelezhetetlen), mint az elmúlt négy évben. Hangsúlyozni szeretném, hogy kritikám a Fidesznek nem a kormányzati (szakmai), hanem kizárólag a politikai tevékenységére irányul.
Véleményem szerint a Fidesz-kormány az előző kormányzati ciklusban jól kormányzott, ugyanakkor mint párt, rosszul politizált.
Orbán Viktor május 7-i Dísz téren tartott beszédében sem végezte el a számvetést, helyette ismételten a polgárok számára fogalmazott meg feladatot, a polgári körök alakítását. Semmi bajom a polgári körök ötletével (apósom vezérletével már meg is alakítottuk a „családi kört”), de a következő választásokat önöknek kell megnyerni, mint ahogy a mostanit is önöknek kellett volna! A kampányolás, a bizonytalanok meggyőzése, egyáltalán, az aktív politizálás nem a polgárok, hanem az önök, a hivatásos politikusok dolga.
Természetesen a jövőben is minden tőlem telhetőt megteszek majd a konzervatív oldal győzelméért, de azért egy apró gesztus, egy kis önkritika jólesett volna. Dr. Tarjányi Bence, Budapest

A vádak nem igazolódtak
Kovács László április 25-én, a Kossuth rádió Reggeli Krónika című műsorában reagált a Magyar Nemzet előző napi számában megjelentekre. Az újságcikkben az állt, hogy Medgyessy Péternek nincs hivatalos meghívása Washingtonból. Az MSZP elnöke szerint – amennyiben ő Fidesz-politikus lenne – lesülne a bőr a képéről, ha a Fidesz közeli sajtóorgánumok megnyilatkozásaival kellene azonosulnia. Szerencsére Kovács László nem a Fidesz politikusa, az viszont az ő szerencsétlensége, hogy nyilatkozatával öngólt lőtt. Elfelejtette ugyanis az MSZP és az SZDSZ közeli írott és elektronikus sajtóban az elmúlt négy évben véghez vitt alaptalan, be nem igazolódott vádakat, riogatásokat, valamint a módszeresen felépített lejárató, mocskolódó ellenzéki kampányt. Nem határolódott el tőlük – bizonyára elfelejtette, mert a baloldalt általában krónikus feledékenység gyötri –, ami azt jelenti, hogy azonosulni tudott velük. Mindez – piros szegfűs szemüvegen át szemlélve a világot – a szocialista pártelnök számára láthatatlan maradt, pedig az aránytalanság nyilvánvaló. Az egy-két jobboldalisággal vádolt rádió- és televízió-műsorral szemben tucatnyinál több a baloldalt támogató médiazsoldosok által kreált hír-, magazin- és szórakoztató műsorok száma. Ugyanilyen túlsúly mutatkozik az írott sajtó területén is a balliberálisok javára, kiegészülve egyes politológusok egyoldalú elemzéseivel, egyes újságírók demagóg értelmezési magyarázataival. Ideje lenne már, hogy a baloldalon felhagyjanak a kettős mérce alkalmazásával és elfogadják, hogy demokráciában a másik oldal is hangot adhat a véleményének.
Mindezek tükrében nyilvánvaló, ha sütnivaló nincs is, sülnivaló annál több akad az MSZP és várható koalíciós partnere háza táján. Verbóy Károly, Budapest

Csak nyugodtan!
Miközben Körmendy Zsuzsanna minden szavával mélységesen egyetértek (A visszafogottság megbosszulta magát, MN, május 4.), azt mondom, hogy a Fidesz–MDF nem viselkedhet másképpen, mint ahogy tette ezt eddig. Önmagukat tagadnák meg, és azokat a polgárokat, akik bennük bíznak. Polgári Magyarországot akarunk? Olyan országot, amelynek polgárai felelősen, öntudatosan, saját meggyőződésük alapján döntenek? Azt akarjuk, hogy önállóan gondolkodjanak és véleményt formáljanak? Igen. Mindenkinek magának kell eljutnia a végső következtetésig. Ez nem könnyű folyamat, van, akinek hosszadalmas, és van, akinek valószínűleg már nem is fog sikerülni.
Ez a pici kis választási vereség valójában óriási nyereség. A baloldalnak ez a pirruszi győzelme soha nem látott mértékben gondolkodásra, állásfoglalásra késztette az embereket. Vegyük elő az elmúlt két-három hétben megjelent napilapokat: soha ilyen nagyszerű írások nem jelentek meg. Menjen el a kocsmába: az emberek gondolkodnak, rágódnak, vitatkoznak, következtetnek. Hogy jól vagy rosszul? Majd a jövő eldönti. Ha a polgári oldal vezéregyéniségei, hangadói stílust váltanának, úgy érzem, nem én lennék az egyetlen, aki elpártolnék tőlük. És akkor mi maradna nekünk? Talán a passzív rezisztencia. Ilyen is volt már a történelemben. [email protected]

Rancsik Zoltánné (Budapest): Mély felháborodásomat fejezem ki a Magyar Állami Operaház 2002/ 2003-as évadra kiadott bérletei miatt. Nyugdíjasok vagyunk, eddig elérhető áron el tudtunk jutni az Erkel Színházba. A jelenleg kiadott bérleteket háromszorosára emelték, ami nekünk 5800 forint volt, most 13 ezer forint, de van az Operaházban 162 ezer forintos bérlet is. Ez egy külföldi út ára. Én még meg tudtam szerettetni a gyermekemmel a komolyzenét, évekig volt bérletünk. Most is vannak igen kedves előadások, balettek, sok gyermek is látogatja ezeket a délutáni előadásokat. Fontos lenne, ha a gyerekek (nagyszülőkkel is!) el tudnának menni és fogékonyságuk kialakulna a komolyzene iránt. Nagyon szomorúak vagyunk, szeretnénk elfogadható árakat (a mai nyugdíjak 40-50 ezer forint körül vannak). Még így is csak spórolás árán lehet színházba járni.
*
Talpallo Piroska (Túrkeve): Szeretnék néhány észrevételt tenni a Magyar Nemzetben megjelent Esterházy Péter Javított kiadás című írásukhoz. Azt olvasom, hogy az „író néhány nappal a Harmonia caelestis kéziratának befejezése után, 2000. január 28-án tudta meg, hogy édesapja 1957 márciusától 1980 márciusáig III/III-as ügynök volt. Esterházy Péter 2000. január 30-án elkezdte írni a Javított kiadást”. Ezzel szemben a Harmonia caelestis 182–189. fejezetében arról ír, hogy hogyan írta alá a rettenetesen összevert apa helyett a papírt, mint kisgyerek. „… aláírtam azt a papírt, hogy kijöhess” (686. oldal). A történet azonban valószínűleg nem velük esett meg, ugyanúgy, ahogy a könyv több részlete sem. „E regényes életrajz szereplői költött alakok: csak e könyv oldalain van illetőségük és személyiségük, a valóságban nem élnek és nem is éltek soha” (345. old.). Már tudniillik, nincs olyan személyiség, akivel ez mind együtt, ugyanígy megtörtént volna – szerintem. Ismerjük egyéb munkáiból, hogy az apát igen megverték a gyermek szeme láttára, s a szemüvege is összetört, de nem ’57-ben és nem Pesten. Ezek után feltételezem, hogy Esterházy Mátyás nem volt III/III-as ügynök, s az új könyvben megjelent jelentéseket nem ő készítette. Nem tudom elképzelni, hogy egy vacak fordítói állásért vállalt volna ilyen feladatot. Az az érzésem, hogy a bejelentés csak egy igen ötletes és színvonalas reklámfogás, és biztos vagyok benne, hogy katartikus mű lesz. Felesleges Esterházy Pétert fenyegetni.
*
Záhonyi Lóránt (Budapest): A Mundus Magyar Egyetemi Kiadó 1998-ban Hivatás és Hitvallás címen számos mérnök, orvos, természettudós írását publikálta. Fodor András és Fasang Árpád szerkesztők akkor kitűnő katalizátoroknak bizonyultak. Fodor András egyetemi docens barátom a Magyar Nemzet május 17-i számában, Fény az alagútban című írásában az MTA ígéretes vérfrissítését, energikus vezetőségét, ugyanakkor a polgári kormány tudománypolitikai eredményeit méltatja. Egyben kevesli a tudásalapú társadalom alapjainak: a kutatás-fejlesztés költségvetési eszközei GDP-arányainak négy év során elért (0,69 százalékról 1,2 százalékra) javulását. A Mundus Kiadó fenti kötetéből Ginsztler János egyetemi tanár idevágó „fényforrását” ma is indokolt felidéznem: „Finn rokonaink néhány éve (a Szovjetunió megszűnése után) komoly gazdasági válságba kerültek. A finn kormány erre válaszul a K+F ráfordításokat dinamikusan növelte a GDP-hez képest. 1995-ben 2,35 százalékos értékükkel máris a világ vezető hatalmainak sorába kerültek. 2000-re a bűvös három százalékot célozzák. Gazdasági nehézségeik szinte megszűntek, a finn gazdaság virágzik.”
*
Dobai Miklós (Budapest): A Magyar Nemzet május 22-i száma beszámolt arról, hogy a baloldal győzelmén felbátorodott MSZP– SZDSZ többségű Fővárosi Közgyűlés határozata értelmében a Terror Háza múzeumot körülvevő „pengefal” lebontásra ítéltetett, mondván: építéséhez csak a kerületi önkormányzat adott engedélyt, a főváros nem. Kíváncsi volnék, hogy annak idején, a negyvenes évek második felében a Terror Háza, akkori rettegett nevén Andrássy 60. kialakításakor kértek-e valaha, valakitől engedélyt arra, hogy az eredetileg békés célokra, fa és szén tárolására szolgáló pincékben magánzárkákat, vizeszárkákat, csak guggolóhelyzetre alkalmas, alacsony belvilágú, vagy éles üvegcserepekkel borított falú büntetőzárkákat, savas kádakat, sőt kínzókamrákat alakítsanak ki, melyekben az ott folyó tevékenység folytán a foglyokból származó vér felfogására ráccsal fedett gödröket, szakszóval zsompokat alakítsanak ki. És azt sem tudom, hogy volt-e építészeti engedély az utcákra nyíló ablakok befalazására, utólagos hangszigetelések felszerelésére, annak érdekében, hogy a szerencsétlen foglyok velőtrázó sikolyai ne tántorítsák el a környék lakóit a szocializmus nem is annyira rögös, mint inkább véres útjáról.
*
E. Bommersbach (Toronto): Itthon