Tollhegyen

Pünkösdhétfőn kerti összejövetelt rendeztünk odahaza, átjött a teljes szomszédság gyerekestül, nagymamástul. Leültünk a cseresznyefa alá, merthogy a világ dolgait kizárólag a cseresznyefa alatt lehet megbeszélni, sehol máshol. Jó melegen sütött a nap, a férfiak mindjárt kibújtak az ingükből, a gyerekek meg, ahogy lenni szokott, pofozkodni kezdtek, kié elsőnek a hinta, illetve a felfújható tudomisénmi.
Marhapörköltet főztünk kondérban, kerti tűzön, ahogyan az a nagykönyvben elő van írva. Pontosabban a sógor főzött, én a rőzsét hordtam, meg a tűzzel babráltam, mert ez is nagyon fontos tevékenység, gyakorlatlan ember még gyújtóst sem tud aprítani, ami pedig a tűzcsinálás alapja. Pillanatok alatt fejedelmi illatok lengték be a kertet, pörköltgőz keveredett füsttel, májussal…
Míg rotyogott a kondér, végigbeszéltük az elszaladt hétköznapokat, munkáról, bolti árakról, derékfájásról ment a szó. Közben bele-belekóstoltunk a vörösborba is, jó lesz-e majd a pörkölthöz, vagy térjünk inkább át a fehérre.
Harangszóra igazi nyári meleg lett, a pörkölt is elkészült, már csak az elkoszolódott, lehabosodott gyerekeket kellett előkeríteni a szénaboglya tetejéről, aztán tálaltunk is.
Békés, orgonaillatú délidő volt, Cinkotáról idehallatszott a harangszó. Olyan századfordulósan naiv volt minden, szeretet és megbocsátás áradt a cseresznyefa alól. Szelíd falusi vasárnapon érezni hasonlót. Itt maradt a pillanat a markomban.