Történelmi tér

Kevesen tudják, nem is igen beszél róla senki sem, de ha nem tör ki 1956 októberében a forradalom, már rég kormányzati negyed volna a budai királyi vár, a Sándor-palotával, a várszínházi épülettel, az egykori karmelita kolostorral egyetemben. Rákosiék vetettek rá szemet, csöppet sem zavarta őket, hogy egynémely okvetetlenkedők ellentmondást vélnek felfedezni abban, ha a proletárdiktatúra mindenható elvtársai királyi, főúri s polgári elődök rezidenciáiba kvártélyozzák be magukat. Titkos kijáratokra, menekülési útvonalakra számítva rendelkeztek róla, hogy az 1944–45-ben szinte a földig lerombolt épületeket újítsák föl az ő hivatali céljaiknak megfelelően. A forradalom eltiprása után, a kádári „konszolidáció” éveiben, amikor a hivatalosságok ismét gondolkozni kezdtek a főváros legszebb pontjain éktelenkedő romok sorsáról, éppen a Magyar Nemzetben látott napvilágot az az elképzelés (szerzője a képzőművészeti, művelődésszervezői kérdésekben tévedhetetlen Mihályfi Ernő volt), hogy újjáépítése után legyen kulturális közintézmények otthona a budai Vár. Így védte ki, ravaszul, szinte egymaga, hogy Kádárék vackolják el magukat a történelmi falak között. Nem volt, aki azt vetette volna ellene: „semmi nem maradt meg a puszta falakon kívül, a semmit pedig tatarozni nemigen lehet”. Ha mégis, legyen belőle „pszichiátriai múzeum”. Proletár, polgár egyaránt örvendett neki, hogy amit a háború tönkretett, közakarattal és közös áldozatvállalással állítsa helyre a nemzet, miként a világon mindenütt. (Csak az újjáépítés módján folyt a sajtópolémia, s nem is ok nélkül. Pedig akik a 60-as években a budavári modernizációról cikkeztek, még nem sejthették, milyen rövid időre szól, és milyen kártékony az a rekonstrukciós eljárás, amelynek a királyi vár, a Magyar Nemzeti Galéria, az Országos Széchényi Könyvtár mai otthona áldozatául esett.) Ma, amikor régi szépségében áll a Sándor-palota, többen is fanyalognak miatta. Urizálás – mondják az okleveles örömrontók. Múltba nézés, elszakadás a mai emberektől. Mintha azok, akik Drezdát, Varsót újjáépítették, vagy a mostari hidat legutóbb, mind bolondok volnának. Komiszkodó szavaiknak csak addig van hatásuk, ha van egyáltalán, míg be nem lép az ember a Sándor grófok által emelt, nemes egyszerűségével hódító épületbe. A hatás, amely a termeit végigjáró látogatót fogva tartja, a rekonstrukciót elrendelő, megtervező s kivitelező embereket igazolja.
– Rejtélyes épülettel állunk szemben, a mai napig nem sikerült megnyugtatóan azonosítani, hogy ki tervezte – mondja Potzner Ferenc, a Középület-tervező Rt. vezető munkatársa, a palota felújításának építésztervezője. Stíluskritikai alapon Amann János bécsi kamaraépítészt jelölik meg egyesek. A magyar építészettörténeti kutatás pedig szeretné bizonyítani Pollack Mihály közreműködését. Ami bizonyos: az enteriőrökön nyomot hagyott, és párhuzamosan dolgozott a ma Deák Ferencről elnevezett pesti téren álló evangélikus templomon meg a Sándor-palotán.
– Az épület rekonstrukciójával az volt a szándékunk – folytatja –, hogy hangulatában, anyagaiban, megjelenésében, tehát valóságában olyan, az eredetihez méltó épületet hozzunk létre, amely a magyar klasszicizmusnak roppant egyszerű, de ugyanakkor nagyon jellegzetes alkotása volt. A külső helyreállítás az épületnek a források által bizonyított legkorábbi periódusát kívánta megidézni úgy, ahogyan a királyi vár és a polgárváros között 1806-os elkészülte után állhatott. Belső képének dokumentáltsága fontos támpontot adott ahhoz, hogy az önmagukon belül minőséget képviselő korszakokat prezentálhassuk. Így alakult ki az a fejlődéstörténeti sor, az eredeti klasszicista, empire, a kiegyezés utáni neobarokk, majd az 1930-as neoempire periódus helyreállítása az épület bizonyos tereiben, amely jelenleg látható. Ezekhez csatlakoznak azok a modern irodaterek, amelyek a palota mindennapi használatát lehetővé teszik.
– Az, hogy sikerült helyreállítani az épület eredeti térrendszerét, annak is köszönhető, hogy előkerültek a palota eredeti – kézjeggyel el nem látott – tervei a Pallavicini-család bécsi ágától. (Jó ideig ugyanis ennek a családnak volt a birtokában a majd kétszáz éven át csak Sándor-palotaként emlegetett épület.) Ezeknek a méreteit, arányait felhasználva készülhetett el a hiteles rekonstrukció. Segített a helyreállításban az Országos Széchényi Könyvtár, a Történeti Interjúk Tára közreműködésével hozzánk került mozgóképanyag, híradórészletek – számol be a munkálatokat megelőző kutatásokról Potzner Ferenc. – Ezek az épület két világháború közötti képét mutatják. Forrásértékű volt azután a Tisza-család albuma, amely a Nemzeti Múzeum fotótárából került elő, s amely olyan belső tér helyreállításánál volt a segítségünkre, amelyről egyáltalán nem voltak hiteles lelőhelyeink.
Amikor a feladatot megkapták, építészeti szempontból igen kedvező útbaigazítás szerint láthattak munkához.
– Elsőbbséget élvezett az épület eredeti állapotának a visszaállítása, a modernizáció, a funkcionális szempontok figyelembevételével – mondja a felújítás tervezője.
Sikerült olyan érzékeny, a történeti értékeket alázattal megközelítő csapatot „verbuválni”, olyan művészettörténészeket, építészeket, belsőépítészeket, valamint más területekről meghívott szakembereket, akikkel mintaszerűen lehetett megvalósítani ezt a történelmi ihletettségű rekonstrukciót és modernizációt. A generáltervező a Közti Rt. volt, a megbízást a Várgondnokság Kft. adta. A kivitelezői versenykiírás nyertese a Középület-építő Rt. lett, amely számos alvállalkozóval dolgozott.
– Úgyszólván minden hagyományos technológiával készült – mondja a tervező. – A tradicionális szakmák az elmúlt tíz-tizenkét esztendőben végbevitt nagyszabású helyreállítások során – gondolok a gödöllői kastélyra, a Károlyi-palotára – igen jól megtanulták, begyakorolták az összes lehetséges fogást, megoldást, fortélyt. Jelenlegi állapotában tehát a Sándor-palota állja az összehasonlítást Európa bármelyik, történelmi miliőben tevékenykedő államigazgatási hivatalával. Nem példa nélkül való, kivételes elgondolás ugyanis az európai demokráciákban, hogy történelmi jelentőségű épületegyüttesben tevékenykedik valamely magas állami hivatal, közjogi méltóság. Gondoljunk csak Prágára, Zágrábra, Rómára. E városokban sem biztonsági, sem etikai aggálya nincs senkinek amiatt, hogy királyi várakban, főúri palotákban dolgozik a köztársaság elnöke vagy az illető ország miniszterelnöke. A Sándor-palota helyreállítása során 35–40 korszerű s kényelmes munkahelyet alakítottak ki, amennyiben falai között – az eredeti elképzeléseknek megfelelően – államigazgatási főhivatal működik. A konstrukciónak vannak tartalékai, ötvenfőnyi hivatalnoki kar is zavartalanul dolgozhat a megújult épületben – fejezi be ismertetőjét a tervező, Potzner Ferenc. Dávid Ferenc nem rekonstrukciónak nevezi a helyreállított Sándor-palotát, hanem olyan „másolatnak”, amely történelmünket reprezentálja. Szinte a fényképezés őskorától kezdve fotografálták az épületet, mondja, ezek a felvételek nagy szolgálatot tettek a felújítása során. Az épület belső tereivel kapcsolatos ismereteket e fotográfiákon kívül Schams Ferenctől, Buda főkertészétől, az 1800-as évek Pestjének és Budájának leghívebb krónikásától szerezhetjük. A főúri palotáról szóltak Schams Ferenc leírásai, a miniszterelnöki főhivatalt mutatták a fényképek.
– E kettőből olyan együttest lehetett „keverni”, amely az épület mindkét rendeltetésére utal, és amely eleganciájával és korszerűségével a mai köztársaságot is méltóképpen reprezentálhatja – állítja Dávid Ferenc. Elmondja, hogy bizonyos megoldások alkalmazásánál a pannonhalmi nagykönyvtár szolgált mintául, másoknál a pesti Károlyi-palota. – Maga a klasszicista palota mérsékelt díszítést kívánt, jellegzetes antikizáló tematikával. A történelmi architektúra mint a régóta fennálló állam méltó megjelenítése szerte a világban elfogadott. Azt, hogy milyen jelen hátteréül szolgál majd a felújított Sándor-palota, nem a helyreállítást a korhűség, korszerűség, minőség követelményegyüttese szerint munkálkodó szakemberektől lehet majd számon kérni.
– A dokumentumok nagy része a magánlakosztályokat örökítette meg, ezek pedig a lakók ízlése szerint változtak – mondja Batári Ferenc művészettörténész, akinek a palota bebútorozása volt a feladata. – A reprezentatív helyiségek, mint például az ülésteremnek kialakított egykori ebédlő vagy a 30-as években kialakított kerek szalon hellyel-közzel az eredeti állapotot mutatja. Teljesen új berendezésekre is szükség volt, ez esetben az egykori magánlakosztály tereinek jelenlegi rendeltetése és a történelmi architektúra határozta meg a teendőket.
– Az architektúrához igazodva a termek többségét klasszicista felfogás szerint állítottuk helyre, kettőt, a néhai gobelintermet és a Mária Terézia-termet rokokó stílusban – folytatja Batári Ferenc. – A berendezési tárgyak egy része, elsősorban az ülőbútorok, eredeti múzeumi darabok másolatai. A régi tárgyak nem bírnák a folyamatos használatot. A korpuszbútorok azonban, például az asztalok, jelentős részben eredetiek. A legtöbb fővárosi műkereskedésekből való, néhány darabot magántulajdonból vásároltunk.

– Múzeumi kölcsönzésre nem gondoltunk, a nagy gonddal válogatott berendezést véglegesnek szántuk, a kölcsönkért darabokat pedig előbb-utóbb vissza kell származtatni tulajdonosuknak. Mindazok a berendezési tárgyak, amelyek ma a Sándor-palotában láthatók, a palota tulajdonába kerültek.
Szerencsére ma ismét van már Magyarországon néhány olyan kiváló cég, amelyik megfelelő konzultáció után a legmagasabb színvonalon tudja elkészíteni az eredeti tárgyakhoz a megszólalásig hasonló kópiákat. A XVIII–XIX. századtól kezdve ismert gyakorlatnak megfelelően a bútorkárpit a falakat borító textiltapétával egyező anyagból készült. A termek egységét szolgálják a szőnyegek. A régi magyar paloták legfontosabb dísze már a XVI. században a keleti szőnyeg volt. Azok a nagyméretű keleti szőnyegek, amelyeket a felújított Sándor-palota számára vásároltak, erre a hagyományra is utalnak.
– A történelmi terek és a korszerű feladatokat ellátó hivatali helyiségek közötti kapcsolatot az biztosítja, hogy a belső terekben megjelenő, de alapvetően az épülethez és nem a berendezéshez tartozó elemek, tehát az ajtók és ablakok mindenhol egységesen, a klasszicista szerkesztés elegáns szabályai szerint készültek. A padlóburkolatokat, a gépészeti ellátást, valamint a modern számítógépes munkavégzést kiszolgáló, magas minőségi szintet képviselő természetes fa, fém és üveg irodabutorokat a korszerű használat igényei szerint választottuk ki, illetve terveztük meg – mondja a két belsőépítész, Magyari Éva és Pazár Béla, miközben a hivatali helyiségeknek kialakított tereket járják végig a hírlapíróval. A látvány eleven cáfolata annak a vádnak, hogy munkára – szolgálatra – nem alkalmas a rekonstruált történelmi épület.
A Hild–Ybl Alapítvány felkérésére Sinkó Katalin alapos kutatást folytatott, hogy kiderítse, milyen volt korábban a palota diszítése, s mi az, ami ebből egyáltalán megidézhető. Kiderült, hogy 1867 után úgy döntöttek, a bécsi magyar kancelláriáról áthozatnak bizonyos, a magyar állam tulajdonát képező tárgyakat. (Az 1750-es években, amikor a különböző tartományok, országok kancelláriáit Bécsben állították föl, Mária Terézia a magyarok hivatalát a saját költségén rendezte be. Rokokó stílusú bútorokat ajándékozott, Esterházy herceg özvegyétől pedig megvásárolta azt a francia gobelinsorozatot, amely az egyik Esterházy hercegnek a Visconti család leszármazottjával való egybekelését ünnepelte.) Ezek az értékes alkotások ékesítették a Sándor-palotát egészen 1945-ig. Az ostromot – állítólag – az egyik egyetem pincéjében vészelték át, onnan szállították el – máig pontosíthatatlan hírek szerint – valamennyit a Szovjetunióba. Pótolni őket más művészi falikárpitokkal lehetetlen, de nem is szükséges, hiszen – magyar állami tulajdonról lévén szó – ezeknek a királyi adományoknak is vissza kell kerülniök Magyarországra. A Bécsből Budára szállított bútorokkal berendezett úgynevezett vörös terem falait uralkodói portrék díszítették, valamennyit a Mária Terézia által alapított Szent István-rend öltözetében ábrázolták. Ezek a képek is eltűntek a második világháborúban, ám tekintettel a történelmi hagyományokra, ezt a termet a helyreállítás során szintén udvari arcképekkel rendezték be. Különösen szép az a páros portré, amely Mária Teréziát és Lotaringiai Ferencet ábrázolja. Nagy valószínűséggel mind a kettő a budavári királyi palotából való.
A másik reprezentációs együttes, amelynek a Sándor-palota egykori ikonográfiáját kutató művészettörténész a nyomára bukkant, a miniszterelnökök portrésorozata volt. 1895-től kezdve állították ki – Ferenc József utasítására. A sor Andrássy Gyulával kezdődött. Hat vagy nyolc (háromnegyed alakos méretű) portrét maga a király rendelt meg, sajnos ezek is elvesztek. Művészi értékük nem lehetett jelentős, több közülük Benczúr Gyula hivatalos portréja után készült másolat volt. Hogy visszaállításuk és kipótlásuk rendjén való volna-e, ez a felvetés nem csupán vitatható művészi kvalitásuk miatt kérdéses, hisz nem csak Andrássy Gyula képét kellene e sorban elképzelnünk, de Dobi Istvánét, Rákosi Mátyásét, Münnich Ferencét is… A miniszterelnökök portréit – valamennyiét – díszes album tartalmazza, a Sándor-palota látogatói kedvükre lapozgathatják mint a reprezentációs teremsor egyik tartozékát. A dolgozószobába és a tárgyalóterembe viszont olyan arcképek kerültek, amelyek a magyar köztársasági hagyomány fontos személyiségeit, valamint a Sándor-palota érdemdús lakóit ábrázolják: Batthyány Lajost egyfelől, Andrássy Gyulát másfelől. (A szabadságharc miniszterelnökének a képét egyébként – régi fotók a tanúi ennek – kifüggesztették az egykorvolt miniszterelnöki rezidenciában is. Nem a reprezentációs terek falára, hanem valamelyik dolgozószobáéra.)
– A Sándor-palota XX. századi ikonográfiájával, a két világháború közti miniszterelnökök arcképeivel, a Ferenc Józsefet, IV. Károlyt, Horthy Miklóst ábrázoló szobrokkal nem foglalkoztunk – mondja Sinkó Katalin. – Amiként az épület rekonstrukciójánál is az Ybl Miklós-féle átalakításokat, a palotának az Andrássy-kormánnyal kezdődő életét vettük figyelembe, az ikonográfiának is alkalmazkodnia kellett az 1867 és 1875 közötti időszakhoz. Ez oly mértékben sikerült, hogy még az a Széchenyi István-portré is, amely a palotában látható (az egyik legszebb Széchenyi-ábrázolás, amely ránk maradt, a háttérben az épülő Lánchíddal, a Sándor-palotával), 1867-ben készült. Ebből az évből való a Batthyá