Wilson és az új Európa

Semmi olyan napi olvasmányba nem ütközünk, amely akár futólag megemlítené, hogy nyolcvan évvel ezelőtt Wilson elnök átjött Európába, csatlakozott Lloyd George-hoz és Clemenceau-hoz, és kitárta a jövő kapuját a békítő „nemzetiségi elv” előtt. Tudjuk, hogy mi lett a diplomáciai turizmus eredménye, és fogadkozunk, hogy nem ismételjük meg. Nem is, ugyanabban a formában, de olvasom az újságban, hogy „Washington, London és Berlin” latba vetik erejüket, hogy planétánk minden országában a demokrata rendszer gyökereztessék meg. Az újság fotót is mellékel: egy Boszniában felsorakozó csoportot, amely állítólag szavazásra vár. Tehát 1920 után a nemzetiségi elv (és Wilson 14 pontja); 2000 után a demokrácia és a nyugati hatalmak világraszóló programja. Így íródik a történelem: egy kis csoport lefekteti a mindörökre érvényes elveket, egy sokkal nagyobb csoport aláveti magát a bölcsek ítéletének (és Weltanschauungjának), azután mindent megtesz, hogy a gyakorlat másképpen alakuljon.
Ezerháromszáz esztendővel ezelőtt is ez történt, csahogy akkor más elvek voltak dominánsak, és más lett a kivitelezés is. A korszak vége felé az arab történész, Ibn Haldún (XIV. század, tuniszi születésű bölcselő) még nagyobb keretet rajzolt a jelenről és jövőről, mint a most vetélkedő teoristák, Huntington és a davosi gyülekezet. Ibn Haldún, bár arab volt, meglátott egy szélesebb törvényt, amely szerint folyik a történelem: a mindenkori hatalmas berendezi a neki jutott világrészt saját belátása és érdekei szerint. Ezt „történelmi igazságnak” nevezi. Körülötte azonban már támadásra, hódító hadjáratra indul a nyomorúságos, de mobil pusztaság, sivatag vagy embertömeg (nevezzük ahogy akarjuk), azzal a történelmi céllal, hogy bekerítse, elfoglalja, újrarendezze a központi Várost, ahol a civilizáció és összegyűjtött javai összpontosulnak. Megindul a küzdelem a Város és a sivatag között, végül ez utóbbi győz – és újra lejátszódik a ciklus egy vadonatúj Város és a homokból kibújó, támadó horda között. Akármit mondanak a teoristák, Spenglertől Huntingtonig, a téma ugyanaz, csak a variációk különböznek.
Mindezt azért írjuk, mert ismét tapasztaljuk a Város védekezési stratégiáját. Az Egyesült Államok alapító bölcseiről tudjuk, hogy kedvenc olvasmányuk volt Cicero, Tacitus és a többi római történész, akiktől tanulni kívánták a „városalapítás” szabályait, na meg a hanyatlás elhárítását. Talán Washington maga összegezte kis agrárköztársaságának ez irányú politikáját 1799-ben: ne avatkozzatok bele a nagyhatalmak játszmáiba – értve ezalatt Spanyolországot, Franciaországot és a brit birodalmat. Jefferson viszont azt remélte, hogy az amerikai magból demokráciák fognak csírázni, úgyhogy az összeütközés nem válik fanatikussá. Ez volt a globalizmus első előérzete, hiszen aranyszabály, ahhoz, hogy Amerika virulni tudjon, demokrata rendszert kell létesíteni a föld minden sarkában.
George Bush elnök és tanácsosai nem mondanak mást, a folytonosság létezik 1800 és 2000 között. A kérdés viszont, vajon a „sivatag” ugyanaz, mint azt a klasszikus történelemfilozófia posztulálta Rómában, majd Ibn Haldún idejében? Eddig azt tanultuk, hogy a Város meggyengül, az elit átveszi Epikurosz életbölcseletét és életmenetét. A válasz erre, hogy nyugati típusú reformokat kell elősegíteni a sivatagi népeknél úgy, hogy lassacskán felszívódjék az életnívó-különbség a sivatag és a Város között. Ez a globalizmus centrális üzenete, itt tart ma a washingtoni kormányzat és az egész nyugati establishment, akár szívből vallja ezt, akár taktikából. Amint látjuk, a dolgok lényegükben nem változtak: a Város fegyverkezik, hatalmi szava eljut mindenhová. Az üzenet lényege maga is egy stratégiai mag: holnap globalizálódik a világ, akik ellenszegülnek, nem sivatagi armadák, hanem „terroristák”. Ügyes szóhasználat, azt jelenti, hogy hatmilliárd embernek közös az érdeke, hogy egy kvázifalanxot alkot – míg a „terroristák” apró eretnek csoportjai valójában erőtlenek, könnyen legyőzhetők: börtön, büntetőtábor, vésztörvényszék, és közben persze reform, reform, demokrácia, demokrácia.
Nincs történelmi példa előttünk, hacsak éppen nem az iszlám. Megindult a sivatag, mint annak idején a népvándorlás, harci és beszivárgó módon. Attilát leverte Aetius római tábornok, úgyszintén Alarikot és a vandálokat Afrikába segítették át. Kis túlzással, azt mondhatjuk, hogy Washington ma Konstantinápoly politikáját folytatja; nem tudni – a régi kérdés –, vajon megindul az arab (mozlim) sivatag, lesz-e stratégája, felhasználja-e geopolitikai fekvését – végül is létrehoz-e egy hatékony szövetséget. Egyelőre Washington–Konstantinápoly megosztja az ellenséget: ígéret, pénz, kereskedelmi kapcsolatok, belső lázítás. Amit nem tudunk, mit vált ez majd ki: erőltetett demokráciát Boszniától Kandahárig, Algériától a Fülöp-szigetekig, Indonéziától az európai partnerekig.
Ibn Haldún korában a dolog aránylag egyszerű volt. Egy megfékezett iszlám kereskedett a keresztény Európával, épített csodás várkastélyt Granadában, külön kis kultúrvilágot Szicíliában és Provence-ban. De már jött fel egy új iszlám, a török délkeletről. A Balkán még mindig ennek az utóhatását szenvedi, de ezentúl le kell mondanunk minden összehasonlításról. Az új mégsem követi teljesen a régi sémákat. A témát most továbbsodorja az, amit Washington „kreatív diplomáciának” nevez. Reméljük, hogy ez nem vezet egy új wilsoni utópiához, egy európai szuperdemokráciához, egy újabb történelemzáró totális formulához.