A bátorság dicsérete

A Krisztina körút nagy kanyarulatában, szemközt a Vérmezőnek azzal a sarkával, ahol pár esztendeig Kun Béla bronzfigurája ijesztgette a játszótérről odatévedő kisgyerekeket, van egy régi pince. Az elmúlt évtizedek során volt abban a boltozatos pincében Radeberger (vagy Wernesgrüner?) söröző, ilyen meg olyan vendéglő, de a leggyakrabban talán zárva volt. A piacgazdaság átmeneti időszaka mintha nem kedvezett volna a kísérletező kedvű vállakozóknak, egyik ötletük a másik után fuccsolt be, a lelakatolt bejáratra sokszor centis porréteg rakódott.
A minap hívogatón kitárt kapuval fogadott az új nevén Krisztina Café étkezőhely. Az ajtószárnyakra kifüggesztett itallap és a menü első olvasatra rendben lévőnek látszik, a sor végi számokkal együtt. A nagy terem klasszikus, inkább délies ízlésű kávézó hangulatát idézi, kényelmes támlás székekkel, barna asztalokkal, amelyek közepén apró fűszermalmot fedezünk fel, fekete- és színes borsos, chilipaprikás üvegekkel, a kupakjuk darálóként működik. Hátul megtaláljuk a jó öreg, félhomályos pincét is, bizony sokan elférnének benne egy hideg téli estén.
De most június van és kutyameleg, erre való való tekintettel azonmód sörért fohászkodunk, a szénsavtól pezsgő, friss, hideg sör derék habkoronával landol előttünk, majd csúszik még lejjebb. Az utána küldött bazsalikomos sajtkrémleves egészen kiváló, és még két nagyon korrekt sajtos pirítós is jár mellé. A megbízható frissensülteket kedvelő jól jár a borzasra bundázott karajtekerccsel, amelyet kellemes fokhagymás öntet tesz még kívánatosabbá. És ekkor jön az igazi meglepetés! Nem is gondolja végig az ember, amikor az étlapról kiválasztja a töltött paprikát bakonyi módra, hogy mit is akar jelenteni ez a fura párosítás. Hiszen a töltött paprika paradicsomszószban fürdőzik, amióta a világ világ és még egy nap. A tányérunkon azonban a megszokott piros mártás helyett a bakonyi módra készült, szalonnás, gombás, zöldséges, tejfölös-mustáros öntet lepi be a paprika-kabátba öltöztetett húsgombócokat. Fenséges, szokatlanságával még külön felvillanyozó szakácsremek, a tavaszi paprikák kellemesen csípősek, a rizses darált hús élvezetes ízű. (Az egyik, megmaradt töltelék másnap hidegen még egyszer örömet tudott szerezni.)
Elgondolkozunk: micsoda bátorság kell hozzá, szinte eretnek vakmerőség, hogy valaki felrúgja a nagy magyar töltött paprika kérdésében kialakult közmegegyezést. De hát nem ez az igazi konyhaművészet? Az ebéd újabb sörökkel és príma kávéval zárul, az asztalra kérés nélkül kerül tej, tejszín, diabetikus édesítő. A fiatal felszolgálóhölgy könnyedén és hibátlanul végzi teendőit, és még valami otthonias légkört is teremt maga körül apró gesztusaival. Azt sem érdektelen megfigyelni, hogy – ebédidő lévén – többen előfizetéses menüt fogyasztanak: az asztalokon gusztusos porcelánteríték várja őket, a levest jókora fehér tálakból kanalazzák maguknak a vendégek. Az egyetlen, gasztronómiai szempontból lényegtelen észrevételünk, hogy a ferdén felaggatott képektől úgy néz ki a terem fala, mint egy messinai trattoriáé 1908-ban. Akkor volt ott a nagy földrengés.