Széchenyi István röviddel halála előtt, 1860. január 3-i keltezéssel írta a naplójába: „Adam Clark látogat meg.” Vajon mi késztette a Lánchíd építésvezetőjét, hogy felkeresse a döblingi ideggyógyintézetben a legnagyobb magyart? És miről társalogtak? A hídról bizonyosan, amelyen csak éppen az nem ment át sohasem, akinek a legtöbb joga lett volna hozzá: Széchenyi. A gróf 1848 őszén került dr. Görgen intézetébe, s a hidat 1849. november 21-én adták át a forgalomnak. Alighanem megkérdezte a döblingi remete, hogyan zajlik a híd élete. És Clarknak mesélnie kellett. Tetszik-e az embereknek, örülnek-e? De vajon szóba hozta-e valamelyikük, hogy 1849 tavaszán Heintzi, a Budát megszálló osztrák seregek parancsnoka fel akarta robbantani? És ebben a válságos helyzetben Clark vizet bocsátott a Lánchíd kamráiba. Beszélt-e Széchenyinek tizenegy év múltával ezekről a napokról? A menhelypokol lakójának öszszeszorult-e a szíve, amikor az egykori építésvezető mérnök, a „resident engineer” a hétköznapokat ecsetelte? Vagy a hídról egyáltalán nem esett szó? Ez szinte valószínűtlen. A képzelet mindenesetre szárnyalni kezd az egymondatos hír olvastán: „Adam Clark látogat meg.”
Széchenyi 1834 végén az osztrák kormány megbízásából Londonba utazott, hogy a Duna medrének megtisztítására kotróhajót vásároljon. A gépész, aki majd a Vidra összeszerelése végett Bécsbe érkezik: Adam Clark. S ő lesz az, aki a Lánchíd tervezőjének, a névrokon William Tierney Clarknak a megbízásából az építési munkálatokat is irányítja. Az első naptól az utolsóig Széchenyi és Clark Ádám kapcsolata felhőtlen és baráti. Érthetetlen is volna, ha Clark nem kopogott volna be a döblingi ajtón. Mert egyikük nélkül sem állna a híd. A valamikori „munkás” és az arisztokrata nélkül.
– Clark Ádám az ötvenes évek politikai vezetőinek szemében ideális figura volt ahhoz, hogy példaképül szolgálhasson: a munkásszülők gyermeke, aki felküzdötte magát a mérnöki rangig – mondja Hajós Bence. – Hogy ennek mennyi volt a valóságtartalma, ez senkit sem érdekelt. Tierney Clarkot pedig úgy kezelték, mintha nem is élt volna. Sajátságos idealizmus…
– Kétségtelen – veszi át a szót Hajós Tamás –, hogy Clark Ádám nem származott arisztokrata családból, az apja millwright, azaz gépész és malomépítő volt Skóciában, és a jobb kereseti lehetőségek reményében költözött népes családjával Edinburghból Londonba. A legidősebb fiú, Ádám egy gépépítő üzemben gépész és mérnöki szakképesítést szerzett, függetlenül attól, hogy nem végzett egyetemet. De abban az időben maguk az üzemek vállalkoztak arra, hogy elméleti és gyakorlati alapképzést biztosítsanak azoknak, akikben megvolt erre a hajlandóság és a tehetség. A szüleinek írt, mélyen emberi és Ádám személyiségét megvilágító leveleiben egy helyütt az édesapjától kér tanácsot, hogy a leendő Lánchíd mellett rakodópartot kialakíthasson. „Van egy hatalmas fa rakodópart Blackbow-nál – írja. – … Amint megkapod ezt a levelet, szeretném, ha megtudnád, a nap melyik órájában áll alacsonyan a víz, hogy akkor le oda tudj utazni. Vidd magaddal a sétapálcát, és jelölj be rajta láb- és hüvelykbeosztásokat, hogy mindent le tudj mérni anélkül, hogy a mérőlécedet használni kellene, ami feltűnő lehet.”
Clark egyértelműen a jobb megélhetés reményében maradt Magyarországon. Huszonhárom éves, amikor összerakja a kotróhajót. Utána rövid időre visszamegy Londonba, majd megkapja a megbízást a Lánchíd megépítésére, és lényegében tíz évig itt van Magyarországon. Amikor a hidat befejezik, ismét hazautazik a szüleihez. De újabb válaszút elé kerül: Angliában ragad, és esetleg névtelen mérnök marad, vagy visszajön ide, ahol közmegbecsülésnek örvend. A szaktudása magyar földön aranyat ér, megtisztelő megbízásokkal látják el. Széchenyi árnyékaként ott van minden új magyarországi létesítménynél. Egyebek mellett a Duna–Tisza-csatorna és a budapesti első gázhálózat megtervezésénél, az első köztéri szökőkút és az Újépület előtti, szintén első pesti sétatér kigondolásánál, később pedig az ő nevéhez fűződik a budai alagút. A döntés nem lehet a hazaút. És mert így alakul, meg is házasodik.
– Azt szokták mondani – jegyzi meg Hajós Tamás –, hogy magyar lányt vett el feleségül, de ha pontosak akarunk lenni, meg kell cáfolnunk az állítást. Abban az időben ugyanis mást értettek „magyaron”. A német nyelvű Áldásy család Morvaországból érkezett. Eredeti nevük Swirak volt. Hogyan lett Áldásy, ezt nem tudom. Nagyon érdekes számomra, hogy Ádám későbbi felesége, Mária keresztlevelén az áll: az apja foglalkozása hentes. Ugyanakkor rövidesen meglehetősen gazdag családdá váltak, és arra is van utalás, hogy a papa Buda városkapitánya volt. Valószínű, hogy Ádám nem tanult meg magyarul, és a feleségével németül társalogtak.
Széchenyi kétségek között vergődött, hogy felépül-e a híd. Félt, hogy nagy álma torzó marad. „A híd az én politikai hőmérőm” – írja naplójában 1848. augusztus 8-án. De mintha nagyon megnyugtatónak hatna, hogy Clark Ádám ott van mellette. „Találkoztam és együtt elmentünk.” „Találkoztam és kilovagoltunk.”
– Én inkább úgy értelmezem ezt – mondja Hajós Tamás –, hogy Széchenyi az egész hídharcban mindenképpen partnerének tekintette Clarkot. Abból adódóan, hogy tudta: az ő kezei alatt fog megszületni. Ezért aztán lelki támaszt jelentett neki.
– Ádám írja egyik levelében – teszi hozzá Hajós Bence –, hogy nagyon tisztelettudóan bánnak vele, de hát egy percig se tennék, ha nélkülözhető ember lenne. Ám mivel nem nélkülözhető, kellőképpen körbeudvarolják.
Tekinthetjük azt is véletlennek, hogy Hajósék a Lánchíd közelében, a Szilágyi Dezső téren laknak. Adódik tehát a kérdés: megesik-e, hogy gyalogosan sétálnak végig a hídon?
– Én mindennap – állítja mosollyal az arcán Hajós Tamás. – Ugyanis a Duna másik oldalán van a munkahelyem. Visszafelé mindig gyalogosan vezet az utam, és a híd északi oldalán sétálva érkezem haza. Többször megfordult már a fejemben, hogy ebből az országszimbólumból, nemzeti jelképből milyen kevés az, ami az építés befejezésének pillanatában is megvolt. Mert a hidat kétszer is átépítették. Ami ma is megvan, lényegében a hídfők, a két pillér és a kapuzatok.
– Ha egyik napról a másikra a régi hidat látnák a mai helyén, nagyot néznének a budapestiek – folytatja felhúzott szemöldökkel Hajós Bence. – Mert az eredeti híd sokkal kecsesebb, vékonyabb, karcsúbb szerkezet volt. Ma a gyalogjárdákat a kocsipályától egy nagy, robusztus, szaknyelven szólva acél merevítőtartó választja el, amelyik megakadályozza az átláthatóságot. Ezzel szemben az eredeti hídon az átkocsizó vagy -gyalogló jobbra is, balra is a teljes panorámában gyönyörködhetett. Keskenyebbek voltak a gyalogjárdák, a külső korlát pedig fából készült; a gyalogjárda és a kocsipálya között is ugyanolyan fakorlátot helyeztek el, mint a híd két szélén, méghozzá két sorban, a kettő között pedig volt egy légrés, ahonnan látható volt a vízfelület. A láncszemek hoszsza a mostaniaknak a fele, és sűrűbbek voltak a függesztőrudak, így aztán a híd oldalnézete sokkal áttetszőbb, könnyedebb szerkezetnek tetszett. Vitathatatlan, hogy a híd faszerkezetű merevítőtartója mai szemmel kívánnivalót hagyott maga után, de hát a XIX. századi, a Lánchíddal egyidős hídépítéseknél ezt a kérdést nem is sikerült megnyugtatóan megoldani, és a későbbiek során sok nehézség forrása volt. A XX. század elején, a technikai szintnek megfelelően, már olyan hidat akartak építeni, amely a kor teherbírási követelményeinek megfelel, de azt is kikötötték az 1914–15-ös átépítéskor, hogy a sziluettje nem változhat meg, így a nyílásbeosztás és a láncok belógási aránya maradt a régi.
A nemrég bemutatott A hídember című filmre terelődik a szó. Elmentek, hát persze hogy megnézték, s a látottakhoz most ki-ki hozzáteszi a maga véleményét. A film forgatókönyve szerint Clark Ádámnak nem jutott szerep. Annál inkább alkotásának, a hídnak.
– Egy kifogás – mondja Hajós Tamás. – A film egy kicsit sarkított beállítást ad Széchenyiről, olyan értelemben is, hogy úgy tünteti fel, mintha a gróf ötlete lenne a Lánchíd, mintha kedvtelésből akarna hidat építeni. Holott ez egyáltalán nem így van. A híd alapötlete nem tőle származik. Régóta húzódó terv. Széchenyi István nagysága abban mutatkozik meg, hogy ő volt az a személy, aki képes volt Pest-Buda első állandó hídját megvalósítani, amely megépültekor tekintélyes, 202 méteres középső nyílásával saját kategóriájában a legnagyobb nyílású lánchíd volt a világon. (Kábelhíd már volt nagyobb.)
Clark Ádám levelezése, kisebb-nagyobb személyes tárgyai, pecsétnyomója, díszes teafőzője, íróasztala a Kiscelli Múzeumban található. De a családnak is vannak féltve őrzött relikviái. Hajós Tamásék birtokában van például Clark Ádám 1822-ben Londonban kiadott logaritmustáblája, ami bizonyság arra, hogy tanult ember volt. A könyv utolsó, üres oldalán Clark ceruzával beírt megjegyzése olvasható, nevezetesen, hogy hol talált hibát: a 187. és a 348. lapon. Hajós Tamás édesapja, dr. Hajós György neves matematikus volt, és ő is bejegyezte ugyanoda az általa felfedezett hibát. A sort a fia folytatta – természetesen ceruzával... Hát így öröklődik egy könyv nemzedékeken keresztül, ébren tartva az emlékezést.
Clark Ádámnak négy gyermeke született, de csak kettő ért meg magasabb kort. Rokonsági vonatkozásban az is meghatározó, hogy aránylag fiatalon, ötvenöt éves korában, 1866-ban meghalt. Akitől Hajós Tamásék származnak, a legkisebbik fiú egyéves volt, amikor a hídépítő elhunyt. Valószínű, hogy ha ez másképpen alakul, sokkal több tárgyi emlék öröklődik át a későbbi nemzedékekre.
Clarkot nagy embernek kijáró pompával temették el a buda-vízivárosi temetőben. (Innen helyezték át a temető felszámolásakor a Kerepesi temetőbe, az Áldásy család sírboltjába.) A hídon fekete zászlók lengtek, a tömeg hálás szívvel emlékezett a resident engineerre. Koporsóját angol zászlóval takarták le. Hogyan búcsúzhattak 1860. január 3-án Döblingben, ahol a gróf valószínűleg lekísérte a lépcsőn, majd átölelte. „Isten segítse meg Magyarországot!” – mondhatta Széchenyi. „A híd…” – mondhatta Clark Ádám, de már nem tudta befejezni a mondatot, mert a gróf megfordult, és felsietett a lépcsőn.
origo.hu
Orbán Viktor: Gazdasági öngyilkosság Ukrajna uniós csatlakozása
