A lex Visinszkij utóélete

Június 12-én mind a négy országos napilap arról tudósít: az Országgyűlés június 11-i ülésén elhangzott két interpelláció. Keller László (MSZP) arra volt kíváncsi: miért nem indított pert a legfőbb ügyész a Miniszterelnöki Hivatal és a Happy End Kft. között létrejött, törvénysértő szerződés semmisségének megállapítására? Elfogadhatatlannak tartotta, hogy a legfőbb ügyész „szubjektív és vitatható szempontokra hivatkozva” azt javasolta: indítson ilyen pert a Miniszterelnöki Hivatal. Gusztos Péter (SZDSZ) pedig kétségbe vonta az ügyészség pártatlanságát az úgynevezett Fidesz-közeli cégek elleni ügyekben. A legfőbb ügyész azt állította, hogy az ügyészség eleget tett alkotmányos kötelességének. Ha a nyomozás adatai nem elegendőek a vádemeléshez, akkor – a törvény szerint – a nyomozást meg kell szüntetni. Kitért arra is, hogy az ügyészség szakmai kérdésekre szakmai választ ad, függetlenül a feljelentő személy politikai hovatartozásától. Egyik interpelláló sem fogadta el a legfőbb ügyész válaszát, akárcsak a T. Ház koalíciós többsége. Mindkét interpellációt az alkotmányügyi bizottság vizsgálja majd meg – tájékoztat a Magyar Hírlap, amely nem csak terjedelemben viszi el a pálmát. Hiszen már a június 11-i szám Kereszttűzben a legfőbb ügyész cím alatt közölt cikkével – azzal az állítással, amely szerint „…az is felvetődött, a bűnpártolás tényállása is megállhat a vádhatóság első számú vezetőjével szemben” – sikerült kivívnia a legfőbb ügyészség sajtószóvivőjének a tiltakozását is, amely szerint: „Az ügyészség szakmai döntéseit, törvényes működését minden alap nélkül megkérdőjelező, az igazságszolgáltatásba vetett közbizalom indokolatlan megingatására alkalmas állítás egy demokratikus országban példa nélkül áll, az alkotmányos jogállam elveivel pedig nem egyeztethető össze.”
Úgy hiszem, hogy az így kialakult helyzet tárgyilagos megítéléséhez az segít hozzá bennünket, ha a jelenséget jogtörténeti összefüggéseiben vizsgáljuk meg. Kezdem azzal, hogy a kiegyezéstől az első világháborúig terjedő időszak hazánk életében mind a gazdaság, mind a kultúra, mind pedig a jogrendszer kiépülése tekintetében páratlan fellendülést jelentett. Az ekkor kiépült európai színvonalú jogrendszernek egyik „ékköve” volt az ügyészségről szóló 1871. XXXIII. törvénycikkely, amely az ügyészi szervezetet az Igazságügyi Minisztérium alá rendelte. A második világháborút követő időkben már megéltük annak a „forradalmi” átalakulásnak a szörnyűségeit, amelynek során a polgári demokrácia népi demokráciává alakult át. Ennek velejárója volt az, hogy a proletárdiktatúra „vasökle” szétzúzta a burzsoá jogrendet, azon belül a Deák Ferenc és Eötvös Károly nagyszerű jogászgenerációja által alkotott, az ügyészségről szóló törvényt is. Helyette az A. J. Visinszkij szörnyűséges testi és lelki alkatára szabott szovjet ügyészségi törvényt alkalmazta. Így alakult ki hazánkban az a félelmetes hatalmú ügyészi szervezet, amelynek élén a szocialista törvényesség legfőbb őre, a legfőbb ügyész állott, aki egyedül a kommunista pártnak volt alárendelve, viszont „törvényességi” felügyeletet gyakorolt a bírói ítélkezés fölött is, amelynek a függetlensége fabatkát sem ért. A lex Visinszkij ruházta fel az ügyészt a polgári perekben is olyan széles körű perlési joggal, amely többek között a semmisségi perek megindítását is lehetővé teszi számára. A mi korábbi, a jogállam követelményeinek megfelelő ügyészségi szervezeti törvényünk nem ismerte ezt a lehetőséget, nem tette lehetővé az ügyész számára, hogy akár természetes, akár jogi személyek, intézmények privát szférájába behatolva, fölöttük gyámkodva például az általuk (vagy jogelődjük által) kötött szerződés semmisségének megállapításáért pert indítson. A. J. Visinszkij elvtárs szelleme kísérti meg tehát Keller László elvtársat, amikor az ortodox kommunista ügyészi kódex betűjét követve követeli a legfőbb ügyésztől a semmisségi per megindítását akkor, amikor ennek a szükségességét valójában csakis a Miniszterelnöki Hivatal képes és jogosult megítélni.
Úgy látszik, nem árt, ha emlékeztetek arra: az első polgári kormány 1993 szeptember havában, a második pedig 1998 nyarán kísérletet tett már arra, hogy a törvényhozás az ügyészi szervezetet az Igazságügyi Minisztérium alá rendelje, vagyis visszaállítsa a kiegyezés utáni idők zseniális jogászgenerációja által megalkotott nagyszerű szervezetet, amely közel nyolcvan éven át kiválóan betöltötte rendeltetését. Hiába ajánlott fel azonban a törvényjavaslat alkotója például olyan biztosítékokat, hogy az igazságügyi minisztert csak pozitív utasítási jog illesse meg (vagyis csak nyomozás elrendelésére vagy vádemelésre utasíthassa az ügyészt, de nyomozás megszüntetésre és a vád elejtésére nem), az akkori ellenzék – különösen az SZDSZ – ezt élesen ellenezte. Pedig a jelenlegi ügyészi szervezetnek az a sajátossága, hogy valójában külön hatalmi ág, amelynek a törvényességi felügyeletére (vagy akár a munkájába történő betekintésre) egyéb hatalmi ágnak igazában nincs lehetősége, valóban alkalmas bizalmatlanság felkeltésére. Hiszen a bíróság csak abban az esetben kerül abba a helyzetbe, hogy az ügyészség által netán elkövetett törvénysértést orvosolja, ha nála van folyamatban az eljárás és az arra jogosult által előterjesztett jogorvoslat folytán lehetősége nyílik a szükséges határozat meghozatalára, vagy intézkedés megtételére. Gusztos Péter tehát a saját pártja által e kérdésben követett törvényhozási gyakorlatot hibáztassa amiatt, hogy az ügyészi szervezetnek a Fidesz-közeli cégekkel szembeni eljárása miatt gyötri az átkozott bizonytalanság. Ne áltassa magát azzal, hogy a legfőbb ügyész elleni boszorkányüldözés lefolytatására az alkotmányügyi bizottság megfelelő fórum lesz és a koalíciós pártok hajszája alkalmas lesz arra, hogy a legfőbb ügyészt – akár indoklással, akár anélkül – lemondásra késztesse. Ami lehetővé tenné a koalíciós pártok számára azt, hogy például Hegedűs Andrást legfőbb ügyészként pajzsukra emeljék. Őszintén reméljük, hogy ez a hajsza még arra sem lesz elegendő, hogy a legfőbb ügyészt cselekvőképességében korlátozza és őt a koalíciós pártok által elvárt magatartásra, ügyintézésre késztesse.
Bizonnyal a baloldali pártoknak az akkor kormányon volt polgári pártok iránti bizalmatlansága volt az oka annak, ami az előbb említett két alkalommal akadályozta őket annak a kétharmados törvénynek a meghozatalában, amely az ügyészséget az igazságügyi miniszter alá rendelte volna. Ugyanezt elmulasztották azonban a Horn–Kuncze koalíció idején is, aminek az oka joggal lehetett a politikai váltógazdálkodás eshetősége. (Hiszen éppen az 1996. évi médiatörvény szolgált – az 1998. évi kormányváltás után – szomorú tanulságul, amelynek a megalkotásakor a bölcs kodifikátor nem számolt azzal a lehetőséggel, hogy a baloldali pártok majdan a MIÉP-pel lesznek kénytelenek az ellenzéknek kijáró keserű sorsban osztozni, ami például annak a lehetőségét zárta ki számukra, hogy a közszolgálati médiumok kuratóriumának elnökségébe az általuk elképzelt módon tagokat delegáljanak.) Ám az sincs kizárva, hogy a lex Visinszkij fogantatásának körülményei iránt érzett olthatatlan nosztalgia akadályozta őket a burzsoá szellemiségű törvény meghozatalában. Pedig mennyire más lenne a politikai közérzetük manapság, ha az ügyészség az igazságügyi miniszter alá lenne rendelve! Bírói út is van azonban ezen a világon. Ezért a további eljárás során az okozna problémát, hogy a lex Hack néven elhíresült 1997. évi bírósági szervezeti törvény túlságosan nagy függetlenséget biztosít a bíróságok számára, és hol vannak már azok a szép idők, amikor – a szociáldemokrata kormányzás nagy dicsőségére – az 1948. év március hónapjában hatályba lépett guillotine-törvény olyan hatalmat adott Ries István, a tragikus sorsra jutott igazságügyi miniszter számára, hogy kedvére vonta végelbánás alá vagy helyezte át a fővárosból akár Letenyébe, akár Battonyára a rakoncátlan hivatásos bírákat.
Akkor is az átalakulás gyötrelmeit szenvedtük meg, akár manapság. A szemben álló felek személyi köre azonban aligha változott. Legfeljebb az általuk vallott ideológia.
A szerző ny. bíró és ügyvéd