A nagy egyesítő

A lakásban térelválasztó hatást keltenek az Illyés Gyula levelezését őrző dobozok. Ugyanaz a helyiség, ahol legtágabb látókörű klasszikusaink egyikeként egykor élt, írt és szerkesztett. A szemlőhegyi ház megépülése idején, 1941-ben született meg szellemi összefogást jelképező folyóirata, a Magyar Csillag. Illyés Mária hetente időt szakít apja írói hagyatékának gondozására. A centenáriumi Illyés-évben (2002. március 15. – 2003. április 15.) megpróbálunk közelebb kerülni az életműhöz, vagy csak ünneplésre futja?

November 2-án lesz Illyés Gyula születésének századik évfordulója. Játsszák-e valahol édesapja valamelyik színdarabját?
– Tudtommal nem…
– Ez megdöbbentő, a centenáriumtól függetlenül is.
– Én nem kívánok megdöbbenni a magyar színházi élet eseményein. Ugyanakkor reménykedem, hogy mégiscsak előadják valamelyik drámáját november környékén.
– Kérdés, hogy hol. Beszélgetésünk előtt utánajártam: a Nemzeti Színháznak még nincs őszi műsorterve.
– Erre nem tudok mit mondani, legfeljebb annyit, hogy én a többször hangoztatott nézettel ellentétben apámnak nemcsak a költészetét, értekező- és szépprózáját, hanem a színdarabjait is jónak tartom. Például a Lélekbúvár, a Tiszták, a Kegyenc vagy a Különc, illetve némelyik bohózat biztosan megérdemelné a mielőbbi feltámasztást. Természetesen nem ósdi rendezésben, színészi erények nélkül.
– A könyvszakma, úgy tűnik, kevésbé feledkezett el a centenáriumról s az író halálának 2003. április 15-i, huszadik évfordulójáról.
– Egyáltalán nem feledkezett el. Négy könyv máris megjelent. Az író hűsége című válogatás apám magyarságról szóló tanulmányait tartalmazza; a Nap Kiadó Nem menekülhetsz című kötete – szintén Domokos Mátyás szerkesztésében – Illyés Gyuláról szóló írásokat gyűjt egybe. A Kortárs Kiadó a Petőfi Sándort tette újra hozzáférhetővé. Már kapható A törzs szavai is, magyar nyelvről szóló esszékkel. Ezenkívül az Osiris Kiadó azt tervezi, hogy öt-hat kötetben megjelenteti apám valamennyi életrajzi regényét. Csoóri Sándor és Tamás Attila épp egy-egy válogatást állít össze Illyés-versekből. E könyveket az általam létrehozott Illyés Gyula Írói Hagyatékáért Alapítvány javasolta a kiadóknak, de további kiadói szándékokról is tudok.
– Ez az alapítvány nem azonos a határon túli magyarokat támogató, szintén az író nevét viselő Illyés Közalapítvánnyal, melynek kuratóriumát (ennek ön is tagja) idő előtt meneszti a külügyi tárca. Tart-e attól, hogy a mostani kormány netán gátolja majd annak a szándéknyilatkozatnak a teljesülését, ami az Illyés Gyula Írói Hagyatékáért Alapítvány, a Magyar Tudományos Akadémia, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és az Oktatási Minisztérim együttműködéséről született meg márciusban?
– Megtiszteltetésnek éreztem, hogy Orbán Viktor akkori miniszterelnök a Petőfi Irodalmi Múzeumban személyesen nyitotta meg a centenáriumi évet. De ahogy akkor nem, úgy most sem látok olyan veszélyt, hogy Ilylyés Gyula megbecsülése politikai szempontoktól függne. Hiszem, hogy a jogi előkészítő munka után szerződés garantálja majd a szándéknyilatkozat lényegének valóra váltását. Vagyis azt, hogy apám írói kézirat-, levelezés- és könyvtári hagyatéka tíz évre hozzáférhetővé válik a kutatók és doktoranduszok számára, egy „több lábon álló” intézményen belül.
– Ön milyen kutatásokat látna ott szívesen?
– Feltétlenül el kell kezdeni a hatalmas történelmi időt átfogó levelezés válogatott kiadását és az írói életmű kritikai kiadásának megindítását.
– Vajon az Illyés-levelezés műélvezetet is kínál?
– Vannak apámnak ilyen igényű, hosszabb levelei, de nem ezek a jellemzőek. Ő a gondolatait főleg esszékben, versekben és feltehetően magánbeszélgetésekben fejtette ki. De levelezése fontos kordokumentum, hiszen harmincéves korától részt vett a magyar irodalmi életben, dolgozott a Nyugatnál, szerkesztője volt az első és második Válasznak és a Magyar Csillagnak, rengeteg emberrel kapcsolatban állt.
– Ha írói hagyatékán nem is, de szellemi örökségén civakodnak. A kádárizmus exfőítészei szinte szerelemféltéssel figyelték a konzervatív kormány ünnepi előkészületeit.
– Annak, ha mindegyik oldal őszintén magáénak érezné az apám munkásságában keletkezett értékeket, örülni tudnék. Mert hiszen akkor ezek az értékek időtállóak és követendők! Nem szabad, hogy Illyés Gyula világa széthúzást keltsen az emberek között. A művekből is lépten-nyomon kiderül, hogy apám nagy egyesítő egyéniség volt. Olyan gondolatokat vallott, amelyek a napi politikától függetlenül az emberek szellemi, erkölcsi és anyagi fölemelkedését szolgálták. Baloldaliságáról anynyit, hogy a francia szindikalizmus állt hozzá közel; ez részben párizsi emigrációjának öröksége a húszas évekből. De nem volt például vöröskatona, ahogy több alkalommal leírták. Párizsból hazaérkezvén döbbent rá hazájának – benne az uradalmicseléd-világnak, melyben gyerekként jól érezte magát – a helyzetére. Ez ösztönözte a Puszták népe megírására.
– „Vannak, akik legyulázták, / Vannak, akik legyalázták” – írta magáról egyik „táviratában”. S ez mintha holtában is így lenne. Egy napilapban valaki úgy dicsérte föl őt, hogy közben azt sulykolta: „nem folytatható”. Egy kulturális rádióműsor pedig megismételte néhai Szerb Antalné interjúját, melynek egy kitétele beárnyékolja Ilylyés Gyula hírnevét.
– Apám törekvéseit nem lehet folytatni? Az folytatható, amit folytatnak, és az nem folytatható, amit nem folytatnak. Bajos előre kijelenteni, hogy az illyési értékekből soha senki nem fog átemelni valamit. Szerb Antalnét nem ismertem személyesen. Ha apám tényleg mondta neki, hogy egyet nem tud megbocsátani a férjének, hogy ő írta a legjobb irodalomtörténetet, akkor azt bóknak szánhatta. Ahogy néha a költők gratulálnak egymásnak: e versedet én is aláírnám.
– Vagyis nem a származására utalt e megjegyzéssel.
– Ezt sugallni ostobaság. Nem ismertem Szerb Antal özvegyét, de őrzök itt körülbelül két tucat rajongó hangvételű levelet, amit apámhoz írt, férje halála után. Fölolvasnám az egyiket: „Kedves Gyula! Bebizonyosodott ismét, hogy versek nélkül nemcsak élni nem lehet, de halni sem érdemes. Végrendelkezem. A korosztály behajózása legyen a sírbeszédem. Szeretettel üdvözli: Klári.” Nincs rajta dátum, de nyilvánvalóan a 60-as évek közepén írta, mikor az említett Illyés-vers megjelent. Ezek: bizonyítékok. Olyan megjegyzésekkel viszont nem tudok mit kezdeni, melyek esetleg az időskor emlékezet-problémáival függnek össze, vagy mások adták az interjúalany szájába.
– Sok gyanút keringetnek róla – mindig ugyanazok –, például, hogy „több rezsim idején a felszínen maradt”…
– Hogyne, kezdve azon, hogy„lepaktált Gömbössel”. Holott a Zilahy által szervezett találkozón, a harmincas évek elején a népi írók összevesztek Gömbös Gyulával! A tudatlanság kiszolgáltatottá tesz, ezért nagyon sajnálom azokat a nemzedékeket, amelyek a „műveltségüket” kizárólag az újságokból alakítják ki. Apám irodalomban elfoglalt helyével, azzal az írói rangjával, amit 1945-ig elért, természetes, hogy beszélő viszonyban volt a vezető politikusokkal, akiktől nemcsak a magyar kultúra, hanem az ország sorsa is függött. Beszélnie kellett velük. Apám társadalmi helyzetében ez kötelessége volt, és ezt a kötelességét elvégezte. Ahol lehetett, segített. Naplójából kiviláglik, hogy a közéletből hamar visszahúzódott. Az 50-es, 60-as években nem élt Pesten, Tihanyba vonult el. Nézze meg az újságcikkeket! Egész életében, de különösen a 40-es, 50-es években folyamatosan érték politikai indíttatású támadások a hatalom kiszolgálóitól. 1957 tavaszán súlyos depresszióval hosszabb ideig kórházban kezelték. Természetesen sokan szerették, becsülték, és a 70-es évek végétől köztisztelet vette körül.
– És az úgynevezett „taktikázóképessége”?
– Épp az ellenkezője igaz. Indulatos ember volt, gyakran nem viselkedett diplomatikusan, inkább ügyetlen volt olyan helyzetekben, amikor visszafogottságot kellett volna mutatnia. Naplójegyzeteiből sok helyen kiderül, hogy anyám, ha ott lehetett vele, visszafogta, csitította, előfordult, hogy rugdosta a lábát az asztal alatt. Ha ugyanis apám igazságtalanságot tapasztalt, nemigen tudta fékezni a nyelvét.
– Tud „első kézből” ilyen esetet?
– Ő maga mondta el jóval később, hogyan történt, mikor 1957 elején Németh Lászlóval elmentek Kádárhoz tárgyalni. Azt akarták elérni nála, hogy ne deportálják a fiatal magyar forradalmárokat a Szovjetunióba, s hogy engedjék szabadon a letartóztatott írókat. Apám nagyon hevesen kezdte el a m#ondanivalóját. Olyannyira, hogy Kádár elveszítette a türelmét és kitört: „Igen? Szóval azt akarjátok, hogy inkább engem vigyenek el?!” És a keze ügyében lévő gyufaskulyát odavágta, de úgy, hogy az végigszánkázott az asztalon. Rögtön fagyos lett a levegő. De akkor Németh László, akinek sokkal nagyobb önuralma volt, nyugodt, tanári hangon kezdte el az egészet újból… Apám ezután 1961-ig saját, új kötetet nem jelentetett meg. Tudom, bátor tetteit némelyek azzal sajnálják le, hogy „persze, ő megtehette”. Szerintem más is megtehette volna. Amikor a határon túli magyarság sorsa válságosra fordult, apám éveken át, ha találkozott külföldiekkel, diplomatákkal és fontos hazai személyiségekkel, szólott az érdekükben. Ezekre a beszélgetésekre előre, alaposan felkészült.
– A hetvenes évek vége felé a Magyar Nemzet többször is közölte politikai írásait, ezek közül a magyar kisebbségek súlyos jogsérelmét néven nevező Válasz Herdernek és Adynak című esszé a legismertebb. A párt köreiben óriási felháborodást keltettek ezek az írások. Az író „hazavitte” a belső feszültségeket?
– Nem beszélt erről, de tudtunk ezekről a nyomasztó vitákról, mert telefonon közölték vele a pártközpont követelte kurtításokat. Borzasztó ideges lett, de beleegyezett. Úgy gondolta, fontos, hogy megjelenjék a cikk ebben a mérvadó lapban: bizakodásra serkentheti a magyar kisebbségeket. A nemzeti tudat fontosságának hangsúlyozása és a határon túli magyarok melletti kiállás miatt bántások érték az Élet és Irodalomban – ez máig sem maradt abba –, ezért egy ízben ki akart lépni az írószövetségből, melynek az ÉS akkoriban hivatalos lapja volt.
– Megmutatta, fölolvasta önnek a verseit?
– A sajátjait soha… Anyámnak igen. Gyerekkoromban azt se tudtam, hogy ő író. Miután nem volt kedvem óvodába járni, ötévesen beadtak az iskolába. Már tudtam egy kicsit olvasni, és mikor kinyitottam az első iskoláskönyvemet, ott volt benne a Megy az eke, és alatta az Illyés Gyula név. Még ekkor sem gondoltam semmi rosszra, de a padtársaim mondták, hogy „ezt a te papád írta”. Otthon megkérdeztem, igaz-e ez. Elismerte. De ha aztán kértem, hadd olvassam el, ami megjelent, elhárította azzal, hogy nem nekem való. Anyám volt, aki később változtatott ezen. Tizennyolc-húsz éves lehettem, amikor kiadás előtt állt egy kétkötetes Illyés-versválogatás, s anyám azt kérte, én korrektúrázzam. Prózai műveit akkorra már jórészt megismertem. A késleltetési módszer nem vált káromra, sőt… Jó, hogy előbb ismertem meg őt apaként, és nem erőteljes, ismert – tehát nyomasztó – írói egyéniségként.
– A költemények közül melyek a kedvencei?
– Méltán becsülik nagy, közösségi verseit – például Ozorai példa, Haza a magasban, Nem volt elég, Egy mondat a zsarnokságról vagy a prózaversek közül: Lemez-zene közben –, de mivel nekem ő elsősorban az apám volt, legeslegközelebb azok a művek állnak hozzám, melyekben az ember látható, az élet-halál-szerelem kérdéséhez való személyes viszonyulással… Vagyis a tiszta líra. Csak néhányat sorolok: Vadludak, Csitító, Dőlt vitorla, Üvegvilág. A szerelmes versek közül hadd említsem az Örök s múlandót, a Mert szemben ülsz velem-et. Kevésszer esik szó, épp a szakadatlan női emancipáció korában, arról a költeményéről, amelyben nagyon maradandóan tudta láttatni a női princípiumot: Ditirambus a nőkhöz.
– Számomra megkapó, hogy időskori lírájában is jelen van a Flóra asszony iránti szerelem és hála: „Hajnalnál láthatóbban / te koronáztál meg naponta / eleve győztesnek, s hadam / napi szétverése után / te mentettél meg, szigetedbe.”
– Őket egészen különleges, szerelemnél is mélyebb kapcsolat fűzte össze. Anyám mindent megtett azért, hogy apám mellett legyen, erősítse, segítse, és Illyés Gyula is rendkívüli vonzalomal kapcsolódott anyámhoz. Ő volt az egyetlen, akivel megosztotta érzéseit, akinek beszélt készülő műveiről. Amit apám napközben írt, azt anyám késő esténként három-négy példányban még legépelte, aztán visszaadta apámnak. Ő ceruzával átjavította, anyám újra legépelte, s ez így ment jó pár fordulón keresztül…
– Hány nyelvre fordították le a Puszták népét?
– Az ozorai várban berendezett állandó kiállításon kitettük a különböző nyelvű kiadások címlapjait is. Körülbelül tizenöt fordítása lehet. Ha jól emlékszem, Új-Zélandon kötelező iskolai olvasmány. Épp most jelentkezett egy spanyol kiadó is. Érdekesség, hogy Gerald Murnane rangos ausztrál író azért tanult meg magyarul, hogy Illyés Gyulának ezt a művét eredetiben is olvashassa. Másfél éve írta meg nekem, hogy bár nem járt még nálunk, de számára Magyarország az a „csodaföld”, ahol a Puszták népe játszódott.

Illyés Mária Budapesten született Illyés Gyula és felesége, Kozmutza Flóra lányaként. Az ELTE-n szerzett művészettörténet, francia és pszichológia szakon bölcsészdiplomát. Hosszú ideig tanított a Közgazdaság-tudományi Egyetemen, majd a Szépművészeti Múzeum muzeológusa volt. Művészettörténeti könyvei és publikációi jelentek meg. Férje, Kodolányi Gyula költő, műfordító; két gyermekük van.