Atompóker

India és Pakisztán kiújult viszálya kapcsán napok óta tulajdonképpen egyetlenegy kérdés foglalkoztatja a világ közvéleményét: lesz-e atomháború? Válasz nincs, csak spekuláció, mérlegelés, számolgatás. Mint ahogy mérlegel és latolgat valószínűleg az indiai és a pakisztáni vezetés is: a verbális kirohanások és a katonai erőfitogtatás után az utóbbi napokban mintha megtorpanni látszana a harci lendület. A szemben álló felek, miután a szavak szintjén már megvívták a maguk csatáját, most felelősséget és átgondolt cselekvést emlegetnek. A világ első atomháborújának kirobbantását és annak felelősségét a jelek szerint egyikük sem vállal(hat)ja magára.
Atomháború ugyanis még nem volt. Az atomháborúnak nincsenek szabályai, nincsenek előre kalkulálható következményei. Már ha egy háborúnál lehet ilyesmiről beszélni. Legutóbb negyven évvel ezelőtt élhetett át hasonlót a nagyvilág: akkor, a hidegháború legfagyosabb napjaiban sem a Szovjetunió, sem az Egyesült Államok nem vállalta magára azt a kétes dicsőséget, hogy az első atomháború kirobbantójaként vonuljon be a történelembe.
Veszélyes játszma kezdődött tehát Dél-Ázsiában. A lapokat látszólag már kiosztották, és a tétek is ismertek. A játék azonban többszereplős, és kérdés, hogy a többi résztvevő miként képes befolyásolni a végkifejletet. Az eddigi eredmények lesújtóak, s ez leginkább az Egyesült Államok számlájára írható. Az amerikaiak ugyanis eleddig csak félgőzzel vették ki részüket a békítésből, holott Washingtonnak elsőrendű érdeke, hogy stabil és kiszámítható partnerei legyenek Ázsiának ebben a szögletében. A jelek szerint azonban az Egyesült Államok, amikor külpolitikát csinál, akkor is a saját belpolitikáját tartja szem előtt. Eleddig. Ami részben érthető is, hiszen szeptember 11-e után az afganisztáni hadjárat vagy a római szerződés aláírása is nagyon erős üzenetet hordozott a hazai közvélemény számára.
Az atomkonfliktust illetően azonban ez már a huszonnegyedik óra. Ezt nyilvánvalóan tudja az indiai és a pakisztáni vezetés, és tudniuk kell az amerikaiaknak is. Egy újabb katonai konfliktus, netán atomháború nemcsak a terrorellenes szövetséget robbantaná szét, de felborítaná az utóbbi hónapok nemzetközi rendjét, és újra lángra lobbantaná a térséget. Arról nem is beszélve, hogy a lélektani határt átlépve egyfajta mintát, hivatkozási alapot jelentene a többi nukleáris hatalom számára. Az elrettentés politikája ezzel pedig véget érne.
A helyzet súlyosságát mutatja az is, hogy Pervez Musarraf pakisztáni elnök bejelentette: feltétel nélkül hajlandó tárgyalni India vezetőjével. (Atal Behari Vadzspaji azonban többször kikötötte, hogy csak akkor találkozik Musarraffal, ha a pakisztáni elnök véget vet a határon átnyúló terrorizmusnak.) Az Egyesült Államoknak mindazonáltal nem kis fejfájást okozott eddig az újdonsült szövetséges, Musarraf személye, nemtetszésüknek az amerikaiak időnként hangot is adnak. Egyet azonban tudomásul kell venni: Musarraf fenntartása (megtartása) az Amerikai Egyesült Államok érdeke is. A jelenlegi rendszer összeomlása belső anarchiához vagy iszlámista forradalomhoz vezethet, s ez egyebek között megbénítaná vagy teljesen visszavetné az amerikaiak terrorellenes hadjáratát.
Abba pedig jobb nem is belegondolni, mi történne, ha Pakisztánban a szélsőségesek átvennék az irányítást az atom fölött.