Áttűnések

Aváltozások, átváltozások korát éljük. Ez olykor jó is, de azért az ember szereti a változásokban a folyamatosságot, a biztonságot. Ezen a helyen már többször írtam a Terror Házáról, az Andrássy út 60.-ról, arról, hogy végre ötvenöt év után a maga valóságában is tapinthatók, érzékelhetők lettek a több évtizedes kommunista uralom rémtettei. A kormányváltás után azokról az aggodalmakról is hangot adtam, hogy e különleges történeti múzeum felmorzsolása, eszmeiségének átdolgozása lényegében elkezdődött. Február 24-én, a Terror Háza ünnepélyes megnyitása után ezrek szerették volna megtekinteni a kiállítást, de sokan nem tudtak bejutni, így azok a sorban állók kárpótlásul kaptak egy piros pecséttel ellátott emléklapot, ami ez év december végéig egyszeri ingyenes belépésre jogosította fel a látogatót. Közeli barátom panaszolta, hogy a múlt hét vasárnap kétórás sorban állás után az emléklapra csak annyit jegyzett meg a pénztáros: Az már nem érvényes, dobja a szemétbe! – Nem az ezer forintot sajnáltam – folytatta barátom –, mert a látnivaló még többet is megért volna (igaz, nem volt már tárlatvezető), csak az eljárás bánt, hogy egy kormányváltással miért kell mindent megváltoztatni, átfesteni – mondta keserűen.
Persze van, aki könnyen átlépi ezeket a változásokat. Minap olvasom, hogy Medgyessy Péter miniszterelnök nyitotta meg egy neves grafikus-festőművésznő kiállítását Budapesten. Mondhatnánk: mi van ebben? Végül is igazán megtiszteltetés, ha valakinek egy szocialista miniszterelnök a tisztelője. Csak azt nem értem, hogy ez a tehetséges, erdélyi származású festő mit keresett előbb Antall József baráti köreiben és később Csurka István MIÉP-es összejövetelein, gyűlésein? Legutóbb mit keresett a választási győzelmét ünneplő szocialisták vezérkarának közelében, s miért ünnepelt ő is velük önfeledten? Azt nem értem, hogyan tudott elérzékenyülni évekkel ezelőtt, ha a székely nép nyomorúságáról, az erdélyi magyarság küzdelmes sorsáról esett szó, és hogyan tudott szívhez szólóan beszélni polgári ünnepségeken a nemzetről, a hazáról, az identitástudatról. Mert ha jól emlékszem, éppen a szocialisták szervezték azt a nemzetközi sajtónyilvánosságot, amelyben tiltakoztak az Orbán–Nastase-megállapodás ellen, ahol is igyekezték lejáratni a státustörvényt, a magyarigazolványok átvételét, és azzal ijesztgették a lakosságot, hogy tömegesen jön a román munkaerő. Meg aztán ők fintorogtak a nemzetiszín kokárdán, avagy azon a törvényen, amely kötelezővé tette a piros-fehér-zöld zászló kitűzését középületeinkre. Mi történt a művésznővel, ilyen feledékeny lett?
Hát igen, az áttűnések, az átváltozások korát éljük. A négyévenkénti váltás tulajdonképpen egyvalamire azért jó: egyre világosabban látjuk, tapasztaljuk, ki kicsoda, hol lehet megtalálni. Csak bizonyára néhány embernek fárasztó lehet ide-oda táncolni.