Az Árpád híd épségben vészelte át a háborút

Az Árpád híd építésének története nem nélkülözi a regényes elemeket: már 1903-ban, midőn az Erzsébet híd elkészült, az óbudaiak memorandummal fordultak a Kereskedelemügyi Minisztériumhoz, kérve egy északi híd megépítését. Közbejött az első világháború, majd a második világháborúnak is vége lett, és a hidat még mindig nem adták át. A híd tervezése és építése során számos új eljárást alkalmaztak. Az 1984-es felújításnak köszönhetően az Árpád híd a főváros legnagyobb forgalmú hídjává vált.

A Budapest északi részén élők, Óbuda és Angyalföld lakosai sokáig csak rendkívül nagy kerülővel tudtak közlekedni, hiszen a legközelebbi átkelőhely a Margit híd volt. Már 1903-ban megfogalmazódott az igény, és ennek alapján az 1908. évi XLVIII. városfejlesztési törvénycikk egyenesen el is rendelte egy óbudai híd építését. A közúti hídosztály foglalkozott is a híd megépítésével, vázlattervet is készítettek, de az első világháború miatt mindez meghiúsult.
1929 decemberében a minisztérium pályázatot írt ki, és 1932-ben Kossalka János kapott megbízást a híd megtervezésére. A következő két évben számos alternatív terv született. A Boráros téri híd építésének befejezése, a Margit híd szélesítése után a hídosztály komolyan hozzáfogott a tervezéshez, de mindenképpen tisztázni kellett a hídtengely kérdését, amely hoszszú, szenvedélyes vitákhoz vezetett. Végül 1937-ben sikerült Széchy Károlynak – aki az építkezés minisztériumi előadója volt – az általa javasolt hídtengelyt elfogadtatni. Sikerült ezenkívül a híd szerkezetére, nyílásbeosztására, emelkedési viszonyaira és terhelési előírásaira vonatkozó terveket is jóváhagyatni. Kérdéses volt, hogy a híd érintheti-e a Margit-szigetet. Nehézséget jelentett, hogy a Dunának itt tulajdonképpen négy ága van, amelyek mindegyike más és más szöget zár be az egyenes hídtengellyel, és így ferde szerkezeteket kellett építeni. Mindezek ellenére sikerült elérni, hogy a hídszerkezet mindenhonnan nézve egységes képet mutasson.
Az építkezés 1939-ben végre megkezdődött, 1943-ban azonban a második világháború miatt abbamaradt. Ez volt az egyetlen a főváros hídjai közül, amelyhez nem jutottak el a német katonák robbantóbrigádjai. Félig megépülve, de épségben vészelte át a háborút. 1948-ban folytatták az építését.
A híd négy vasszerkezetből áll, amelyek között a Hajógyári-sziget felett egy negyvenöt méteres, a Margit-sziget felett pedig egy kilencvenméteres vasbeton áthidalás létesült. Ez utóbbi egészen különleges, bonyolult elrendezésű szerkezet, amelynek tervezésében Sávoly Pálnak vezető szerepe volt.
Az Árpád híd volt az első Duna-híd, amelynél alkalmazták a vas szádpallókkal körülzárt munkagödrökben a nyílt szivattyúzást. Újítás volt az egyik pillér alapozásának az a módja, hogy csak a pillér két szélső harmada alatt süllyesztettek le egy-egy kisebb vasbeton keszont, a közbeeső harmadot pedig alap nélkül hagyva a fölmenő fallal hidalták át.
Az Árpád híd további nevezetessége, hogy itt került sor nálunk először a főtartók állvány nélküli, kis daruk segítségével való szabad szerelésére, amely meggyorsította a szerelést. A hídon tizenegy méter széles útpálya (két villamosvasúti vágánnyal) és két egy méter széles járda épült két főtartóval. A hidat Sztálin híd néven 1950. november 7-én adták át a forgalomnak. Monumentális hatását csaknem egy kilométeres hosszúságával lehet magyarázni, a szerkezet egyszerű eleganciájának köszönhetően az összkép mégsem riasztó.
Az 1956 óta már újra a régi nevén szereplő Árpád híd keskenysége miatt egyre kevésbé felelt meg a növekvő forgalomnak, így az 1970-es években szélesítették, három-három közúti forgalmi sáv között két villamosvasúti vágányt építettek. 1984-ben a hídon nagyobb felújítási munkálatokat végeztek, majd 1993-ban elvégezték az útpályaburkolat felületi bevonását.