Közismert, hogy ön nem tősgyökeres budapesti. Hogyan ismerkedett meg a fővárossal?
– Budapesten születtem, de az teljesen véletlenül történt. Egyetlen oka, hogy édesanyám éppen erre utazott. Egy Tolna megyei kis településen, Alsórácegrespusztán nőttem fel, csak egyetemistaként kerültem először a fővárosba. Ebben az időben a bátyám is Budapesten tanult. Mindig azt mondta, hogy csak itt tudna élni, én meg nem értettem, mit szeret ebben a városban. És most Pesten élek, a bátyám vidéken, és már ő mondja, hogy sose bírná ki itt. Persze jártam gyerekkoromban is erre, rokonoknál. Sokkoló élmény volt, minden hatalmas és színpompás, egészen más, mint a mi világunk, de tetszett is nekem. Nagy tisztelettel tekintettem hazánk fővárosára. Különösen a villamosok voltak rám nagy hatással, mert impozáns külsejük mellett megvolt az a vonzó tulajdonságuk, hogy az oldalukra függeszkedve is lehetett rajtuk utazni.
– Milyen mostanság Budapesten élni?
– Megszoktam már és szeretem is. Az otthonommá vált, mégsem érzem magam pestinek. Mindig Pesten élő vidéki maradok, mint sokan mások: nagyon kevés olyan emberrel lehet találkozni, aki tősgyökeres budapesti. Érzem, hogy nehezebben igazodom el némely dolgokban, mint a „valódi” pestiek. Mesélek valami jellemzőt. Akkor történt, amikor még csak rövid ideje laktam Pesten. Ebben az időben a villamosok ajtaját még kézzel kellett nyitni-zárni, először a 2-es vonalán kezdtek önműködő ajtós villamosok járni. Utaztam egyszer a 2-esen, és amikor le akartam szállni, rángatni kezdtem az ajtót, mert sehogyan se tudtam kinyitni. Erre egy elég undok képű srác rám nézett, és flegmán azt mondta: „autómata!”. Azzal a fensőbbséggel, amire csak egy valódi pesti képes. Rögtön nagyon vidékinek éreztem magam. Azért csak megszoktam. Néha nagyon elegem lesz és el akarok menekülni, de amikor elmegyek, néhány nap után már hiányzik. Hallottam egyszer egy magyarról, aki hosszú ideig Kanadában élt. Az ottani háza kertjében egy nagy fenyő árnyékában szokott pihenni és sóhajtozva gondolt vissza egykori kedvenc tölgyfájára a messzi Magyarországban. Egyszer aztán hazakerült és akkor meg a kanadai fenyőről kezdett ábrándozni. Így vagyok ezzel én is, mindig hiányzik a másik otthonom.
– Ez a másik otthon biztosan Rácpácegres, vagyis Alsórácegrespuszta. E település nevét elég sokan ismerik, kicsik és nagyok.
– Azt mondtam egyszer egy interjúban, hogy Budapestet Rácpácegreshez csatoltam. Ez azt jelenti, hogy úgy érzem, már Budapest is az otthonom. De ezt a két világot nem is lehet összehasonlítani. Budapest nagyváros. Egy-egy házban többen laknak, mint Rácpácegresen összesen. Budapesten, ha egyedül él az ember, meg lehet úgy halni, hogy senki ne vegye észre. Előfordulhat, hogy a szomszédom görbén néz rám, amikor köszönök neki, hogy miért tolakodom az életébe, hiszen semmi közünk egymáshoz. Alsórácegrespusztán ellenben az idegennek is köszönni illett. Ha apám megtudta volna, hogy nem köszönök valakinek, olyan pofont kapok, hogy a fal adja a másikat. Meg is tudta volna, mert tüsszenteni sem lehetett úgy, hogy ne hallja az egész falu, elvonulni sem igen volt hova. Ám egy ilyen helyen, ha valaki bajban van, kérés nélkül is segítenek rajta, hiszen oda tartozik. Nem engedik az embert a közösség szintjénél lejjebb csúszni. Igaz, azt se nagyon szeretik, ha feljebb mászik. A Rácegreshez hasonló falvaknak éppen ezért hatalmas az éltető ereje: együttesen alkotják a nagy egészet, ahová mindannyian tartozunk.
– Nyilván már Rácpácegres sem a régi.
– Alsórácegresen már nem lakik senki. Államosították a földeket, nagy gazdaság lett a helyén, azután pedig építettek a földút helyén egy betonutat. Aztán pedig jöttek és lerombolták. Szinte úgy tűnt, mintha csak azért csinálták volna az utat, hogy könnyebben el tudják szállítani a házak törmelékét. Ma csak néhány gazzal benőtt rom van Alsórácegrespuszta helyén. De azok az emberek, akik valamikor ott éltek, mindent számon tartanak. Ha találkozom egy odavalósival, elsorolja nekem, kivel mi lett, kinek született gyereke, hány unokája van, hol él, mit csinál. Így aztán Rácegres ma is megvan: a szívekben.
– Hajdan az írók kávéházakba jártak, mindenkinek megvolt a törzshelye. Önnek van törzshelye?
– Nagy irodalmi élet volt régebben a New York kávéházban, amit Hungáriának is hívtak, de nem nagyon szerettem oda járni, inkább a Nemzeti Szállóban fordultam elő, ahol a lóversenyrajongók gyülekeztek. Kijártam a lóversenyekre, bár nem a lovak miatt, inkább a barátaim kedvéért, beszélgetni lovakról, nőkről és minden másról. Kedves helyünk volt a híres „Góbé”. Mostanában már ritkábban járok el otthonról, törzshelyem sincs. Amikor a Nagycsarnokból jövök szatyrokkal, kimelegedve, betérek néha egy-egy sörre a Pipa nevű kocsmába. Ott szoktam Dobai Péterrel diskurálni, állva, mert leülni nem lehet. Szédületes dolgokat szokott mesélni, szinte mindent tud Budapestről, Ferencvárosról pedig meg még a mindennél is többet. Magam is szeretek utánajárni utcák, helyek történetének. Érdekes például, hogy Ferencváros mennyire „irodalmi” kerület. Hogy csak néhány nevet említsek, itt élt Arany János a Hárompipa utcában, sőt egy időben Mikszáth Kálmán is, a miénkkel szemben lévő házban lakott s onnan járt be gyalog a parlamentbe, ami akkoriban a Nemzeti Múzeum szomszédságában volt. Azt is megtudtam, hogy a Nyugat szerkesztősége valamikor a mi házunk másik részében volt, itt, a Lónyay utcában. Tehát ha valaki ezen a járdán sétál, biztos lehet benne, hogy Babits Mihály és Móricz Zsigmond „nyomdokán” halad. Persze sokat változott a környék azóta. Ferencváros beépült. Valamikor külváros volt, Arany János még a városfalon kívül lakott, az Üllői úton kertek voltak, most meg a központ része. Átrándulok néha Közép-Ferencvárosba, megnézem, hogy mi épül. Ott állnak az új házak az omladozó falúak szomszédságában, a toldott-foldott épületek mellett a felújítottak, különféle lakókkal. Mindenféle ember él errefelé, a külváros népének éppúgy otthona ez a hely, mint a belvárosiaknak. Így aztán olyan izgalmas és sokszínű egy-egy utca, olyan különleges, hogy meg kellene örökíteni, mielőtt végleg eltűnik. Ferencváros teljesen „civilizálódni” fog unokáink idejére, csak abban nem vagyok biztos, hogy akkor is érdemes lesz itt élni. A őslakosok már most is panaszkodnak, hogy megváltozott a kerület, pedig valamikor milyen jó levegőjű, csendes környék volt. Lehet ebben sok igazság, ám Ferencvárosnak ma is megvan a hangulata.
– Kedvenc helye van-e?
– Szeretek ismerkedni a várossal. Néha felülök valamelyik buszra vagy villamosra és elmegyek egészen a végállomásig, hogy megtudjam, mi van ott. Rákospalota és Újpest közel áll a szívemhez, régi az ismeretségünk: rokonlátogatóban jártam arra, azóta is vissza-visszatérek. Az igazi kedvenc helyem Budapesten egy hatalmas, gazos-virágos mező. Igazából nem mező ez, csupán egy nagyobbacska beépítetlen terület a Petőfi híd és a Lágymányosi híd között. Lenyűgöző itt sétálni. Ha az ember alaposabban körülnéz, észreveszi, hogy milyen különleges virágok nyílnak erre. A múltkor utána is néztem az egyik kékes színekben pompázó virág nevének, és kiderült, hogy „közönséges kígyószisz”-nek hívják. Hosszú időt tudok eltölteni azzal, hogy csodálom ezeket a növényeket, tanulmányozom őket, külön-külön mindegyiket. Elképesztő műalkotások burjánzanak mindenütt és a legtöbb erre járónak fel sem tűnik. Az én mezőm sajnos hamarosan eltűnik: a Nemzeti Színház szomszédságában van, építeni fognak a helyén. De addig még érdemes meglátogatni.
Tihanyban
Idén is lesz Tranzit
