Demokráciaáldozat a biztonság oltárán?

Az amerikai államapparátus jelentős átszervezésének szándékát jelentette be a minap George W. Bush elnök, indokul a manapság mindent meghatározó terror elleni harcot jelölve meg.

A változtatásoknak az erős államfői hatalom ellenére természetesen ki kell még állniuk a törvényhozás keménynek ígérkező próbatételeit is, ám már most felhívhatják a figyelmet a tengerentúli politikában érvényesülő tendenciákra.
Szeptember 11. óta az amerikai életforma már eddig is jelentős változáson ment keresztül. Az ideiglenes intézkedések szigorú korlátokat vezettek be olyan területeken, ahol korábban az állam egyáltalán nem volt jelen, vagy csak rendkívül limitált jogkörrel. Most azonban úgy tűnik, hogy az amerikai politika a terrortámadásokkal kapcsolatos saját tanulságait levonva, betonba is akarja önteni ezeket a válsághelyzetben szükségszerű, ám egy demokráciában hosszú távon aggasztó változtatásokat.
Természetesen naivitás lenne azt hinni, hogy szeptember 11-et megelőzően az amerikai államapparátusnak ne lettek volna meg a maga belső és külső titkos eszközei, melyekkel finoman szólva gondoskodott az ország biztonságáról. A szerteágazó intézményrendszerbe zsúfolt amerikai biztonsági struktúrának a civil kontroll által ellenőrzött területei mellett mindig is voltak úgynevezett fekete, vagy hivatalosan speciális hozzáférésűként (Special Access) számon tartott szegmensei.
A terrortámadásokra válaszul bevezetett intézkedések, a Bush elnök által ígért változtatások azonban ezekkel szemben egyfajta beismerésként most már nyilvánosan is lehetővé teszik a társadalom ellenőrzését. Noha még nem beszélhetünk megvalósult szándékról, úgy tűnik, hogy amit eddig rendkívül titkos, láthatatlan módszerekkel végeztek, azt a jövőben akár a nyilvános rendvédelmi szervek is elvégezhetik. Szövetségi szinten könynyebb lesz az illetékeseknek (pl. FBI) házkutatási engedélyeket szerezni, előzetes letartóztatásba helyezni valakit, s mindez idővel átszivároghat a helyi rendvédelem, igazságszolgáltatás szokásjogon alapuló rendszerébe is. Amellett, hogy az ellenőrzés láthatóbbá tétele egyértelműen növeli a biztonsági rendszerek elrettentő hatását, kétségtelen, hogy egy demokrácia számára minden egyes ilyen intézkedés fájdalmas visszalépést jelent. Az ember szabadságérzete nemcsak attól csökken, hogy éjnek idején fekete kocsival elhurcolhatják, hanem attól is, hogy minden sarkon mágneskártyákat kell felmutatnia és válaszokat adnia a biztonsága felett őrködő hatóságoknak.
Az amerikai törvényhozás, mely útját állhatja az elnöki szándékoknak, mind republikánus, mind demokrata oldalon hangos az aggodalmaktól, s nem véletlenül röppent már fel Orwell neve a Capitolium folyosóin. Kétségtelen az is, hogy vannak olyan képviselők és szenátorok, akik össze tudják fejükben kapcsolni, milyen külső tényezők és világpolitikai magatartás miatt kényszerül Washington olyan lépésekre, melyek korlátozzák az amerikai demokráciát. Látszólag ugyan háborús reagálásról, a haza védelméről van szó, ám annak beláthatatlan következményei lehetnek a fejlődő demokráciákban (amelyek az Egyesült Államok legfőbb támaszai a terrorizmus elleni harcban), ha éppen a példakép esetében sérül a népfelség elve, eszménye és talán gyakorlata is.