SZENTPÉTERVÁR. A Vlagyimir Putyin orosz elnöknél vendégeskedő George W. Bush és népes küldöttsége részben az Angleterre-ben szállt meg. Sikeresen túl vannak az illusztris vendégek látogatása miatti felhajtáson, megitták már a híres vendégek elutazása után szokásos pezsgőt. Az izgalomnak, de a feszültség látványos feloldódásának sem látom azonban semmi jelét. Ennyire megszokta már, hogy a világ nagy emberei szállnak meg az ön által vezetett szállodákban?
– Ez a látogatás nagyon fontos próba volt számunkra is, de nem ez volt az első ilyen nagy találkozás. Még Puerto Ricóban néhány szót válthattam az idősebb Bushsal, ugyanott nálunk szállt meg az inkognitóban ott tartózkodó Madonna, de dedikálta nekem Diplomácia című könyvét Henry Kissinger is.
– Szó se róla, ez aztán elegáns lista, de idáig igencsak hosszú lehetett az út. Hogyan került kapcsolatba a vendéglátással?
– Véletlenül. A családi tradíciókat követve jogásznak vagy orvosnak kellett volna lennem, de mivel nagyon rossz tanuló voltam, annak idején ez a két pálya nem tűnt számomra elérhetőnek. Végül egy családi barát, aki ez idő tájt a hévízi Thermal gyógyszálló igazgatója volt, keltette fel az érdeklődésemet e szakma iránt. A pécsi érettségi után két évig gyakornokoskodtam Hévízen, kipróbálva a feketemosogatástól a masszőrségig mindent, közben elvégeztem a vendéglátó-ipari szakközépiskolát. Ezután felszolgálóként kezdtem, s ugye, nem kell bemutatni a 80-as évek balatoni vendéglátós világát… nagyon jól éreztem magam. Szerencsére a katonaság sem törte derékba a pályámat, mert „véletlenül” ismét Hévízre, a Honvéd Szanatóriumba kerültem, felszolgáltam, és teniszedzőként dolgoztam.
– Ön a szerencse fia, de árulja el, mennyi kapcsolat kell ahhoz, hogy valakire rámosolyogjon Fortuna?
– Kevés, de jó!
– Rendben, fordítsuk komolyra a szót. Ez azért nem szabhatja meg előre, hogy egykor majd ilyen magas körökben mozogjon, Busht fogadja…
– Így van, de egy újabb isteni, pontosabban családi segítség, egy valódi amerikai nagybácsi révén lehetőségem nyílt rá, hogy egyetemet végezzek az Egyesült Államokban. A Niagara Egyetemen, egy katolikus magánegyetemen tanultam, ahol a turizmussal foglalkozó első tanszéket alapították. Közben dolgoztam, majd hévízi segítőm révén Puerto Ricóban, az akkori egyik legjobb karibi szállodában kaptam középvezetői állást.
– Azt hiszem, legalább akkora sokk lehetett a kommunizmus éveinek végén Magyarországról az Egyesült Államokba kerülni, mint aztán Amerikából ebbe a másik Amerikába. Milyen a karibi világ?
– Puerto Rico az Egyesült Államok teljes önkormányzattal rendelkező, közel négymilliós társult tagállama, de egészen más felfogásúak ott az emberek. Sokkal inkább karibiak, mint amerikaiak. Visszafogottabbak, nem hajtanak annyira. Ráadásul bennük van a státusukból eredő sértettség, mivel korántsem úgy kezelik őket, mint az angolszász lakosságot. Előítélettel fogadják tehát ők is az Amerikából jötteket, hiszen nincs semmi, ami rokonszenvessé tehetné előttük a fehér embert. Mindezek mellett lenyűgöző ez a világ. A napsütés, a szivar, a rum, a gyönyörű lányok, a nyugodt életvitel, a latinos zene…
– Mindez úgy elragadta, hogy nem állt meg Puerto Ricónál.
– Hát igen, én tavasszal a Közel-Keletre, ősszel pedig a Karib-tengerre szeretek menni. A régi helyekre, amelyeket mindig kiegészítek újakkal. Így jött Costa Rica, Venezuela és Kuba, amelybe még jobban beleszerettem.
– Ha már szóba jött, mesélje el, milyen a latin-amerikai kommunizmus.
– Az emberek rendkívül barátságosak, de ha a politika kerül szóba, azt hiszik, provokálják őket és bezárkóznak. Látják persze, hogy másként is lehetne élni, de megint csak előjön az a bizonyos latin mentalitás, és könnyebben veszik az egészet. Fázni nem fáznak, étel van, és így ki lehet bírni valahogy. Tudnak örülni az életnek, a napsütésnek. Még nem fertőzte meg őket a pénz, a fogyasztás hajszolása, sokkal lazábban fogják fel a helyzetüket. A térség népei egyébként e mentalitás miatt a kapitalizmus terheit is jobban viselik.
– Mégis otthagyta 1994-ben ezt a csodálatos világot: hazajött. Nem volt furcsa az ismételt váltás?
– De. A szakmai előmenetelemben azonban fontos lépcsőfok volt a Danubius szállodalánc igazgatási osztálya. Ilyen helyen, egy korszerű részvénytársaság üzemeltetésének irányításában ugyanis nem dolgoztam azelőtt. Három-négy év múlva aztán jött a Hilton, ahol előbb elemző, majd üzemeltetési igazgató lettem, közben pedig elvégeztem a Pénzügyi és Számviteli Főiskolát.
– Úgy értsem ezt, hogy a hazai pálya előrelépés volt a karibi évekhez képest?
– Igen. A képzettség színvonala Magyarországon a vendéglátásban is magasabb nemcsak a karibi országokénál, de az amerikainál is. Más kérdés persze, hogy mennyire tudják ezt itthon érvényesíteni. A hazai szállodásoknak még mindig kevés lehetőségük nyílik például a szakmai előrelépésre, vagy arra, hogy világot lássanak, tapasztalatot szerezzenek.
– S mi az, amit követendőnek tart az amerikai példából?
– Ott sokkal gyakorlatiasabb az oktatás, természetes közegben sajátítják el a szakmát. Jó példa erre, hogy van olyan egyetem, ahol a diákok szállodát üzemeltetnek, ahol minden helyzetben, poszton megfordulnak.
– Következő lépcsőfokként mindezt megvalósíthatta volna Magyarországon, ön azonban új kalandok, próbatételek után rohant. Hogyan került tíz hónapja Szentpétervárra?
– Előtte sohasem voltam Oroszországban. Egy angol fejvadászcég keresett meg.
– S milyen szakember után kutattak, melyek voltak a szempontjaik?
– Elsődlegesen az, hogy az illető valamelyik nagy szállodalánc első, de inkább második embere, és valamelyest hasonló piaci környezetben tapasztalt legyen.
– S közelről nézve valóban hasonlít ez a két piaci környezet?
– Kívülről lehet, hogy úgy látszik, valójában azonban egyedülálló ez a piac. Esetünkben például hihetetlenül szélsőséges. Nyáron az árakban csak a csillagos ég a határ, mert akkora az érdeklődés Szentpétervár és a fehér éjszakák iránt, télen viszont szinte a nullával egyenlő a forgalom. Ekkor már száz dollárért lehet nálunk is szobát bérelni, míg most minimum a háromszorosáért.
– Először jött ebbe az országba. Érték meglepetések, vagy nagyjából beigazolódtak a várakozásai?
– Szakmailag semmiképpen sem ért meglepetés, hiszen tudtam, hogy egy erős négycsillagos szállodába érkezem, s ez így is van. De az itteni négycsillagos minősítés otthon sokszor legfeljebb kettőnek felel meg, a háromcsillagosban pedig bogarak szaladgálnak, és egy kopott munkásszállóéhoz hasonlóak az állapotok. Itt az Angleterre-ben azonban garantálja a minőséget a tulajdonos Rocco Forte család által felhalmozott tapasztalat. Egyébiránt nagy kaland számomra ez a tíz hónap, de én mindig is azt kerestem. Az volt benne a kihívás, hogy szinte a teljes ismeretlenbe jövök. Most már tudom, hogy életem egyik legjobb döntése volt, hiszen hihetetlenül sokat tanultam. Tanultam az emberektől, de rendkívül érdekes az is, miként lehet eligazodni a bürokrácia útvesztőiben.
– Avasson be minket is! Hogyan?
– Csakis mosolyogva, hiszen ha mindezt komolyan veszi az ember, akkor előbb-utóbb beleőrül. A dolgok elintézéséhez azok súlyának megfelelő mennyiségű pénz kell, de intéztünk már el ügyet egyetlen tortával is. Itt ez is szélsőségek között mozog, mint minden egyéb. De nem csak az üzleti életben kell a kenőpénz, hiszen az utcán is bármikor megállíthat a rendőr, és ott sem a papírokon múlik az igazság. Az is igaz azonban, hogy az emberek nagyon kedvesek tudnak lenni.
– S mit tart az Oroszországra legjellemzőbb vonásnak?
– Más. Nagyon érződik az a hetven év. Még elevenen élő igényük az embereknek, hogy megmondják nekik, mit kell csinálniuk, mert abból baj nem lehet. A legjobban az önálló gondolkodás hiánya fogja vissza a fejlődést, a változást. Jellemző, hogy akik itt elkezdtek önállóan gondolkodni, azok pillanatok alatt hihetetlen vagyonra tettek szert. Belevágtak, és nagyon sokra vitték.
– Milyen kulcsot adna egy idegennek az orosz üzleti körökhöz?
– Az üzleti világban itt különösen fontos a személyes kapcsolat. Ha valakivel sikerül egy hullámhosszra kerülni, akkor egymás tenyerébe csaphatunk, ha nem, akkor ajánlhatjuk a legjobb árakat, akkor sincs üzlet. Nagyon fontos, hogy ráérezzen az ember a másik hangulatára, személyiségére.
– Ha már ennél a világnál tartunk, óhatatlanul előtolakodik az „új oroszok” problémaköre. Ebben a szállodában is megfordulnak szép számban, no de milyenek is ők?
– A maximumot akarják mindenből. A legjobbat, a legdrágábbat, s mindezt a leggyorsabban. Mindenből a „leg”-re hajtanak, azt viszont alku, gondolkodás nélkül meg is fizetik. Ezért aztán oroszt nem nagyon látunk alkudni a legdrágább boltban sem. Ugyanis meg akarja mutatni, hogy van pénze, és azt el is költi. A mának él, és ebben megint csak ott van a hetven év.
– Lassan lecsillapul a vadkapitalizmus tombolása errefelé is.
– Igen. Nagyon sok olyan üzletember jár hozzánk, aki már túllépett ezen az állapoton. Tudom róluk, mennyi pénzük van, hiszen voltam náluk, megismertem őket, nekik azonban már nem az a legfontosabb, hogy „megmutassák”, hanem hogy alkossanak. Ismerek például egy húsüzem-tulajdonost, aki régen vágott bele a vállalkozásba, és rengeteg pénzt forgatott vissza a gyárába, leginkább a technológia korszerűsítésébe. Ma ez az üzem bármelyik hasonló európai társával felveheti a versenyt.
– Ahogy Puerto Ricóban, itt is sok híres emberrel találkozhat, s nem csak oroszokkal. Milyenek ők?
– Leginkább szerények, ugyanakkor karizmatikusak. Hadd említsem például Benettonékat, akiket az utcán meg sem ismerne az ember. Azoknak ugyanis, akik maguk is dolgoznak, mint például Mauro Benetton, nem az a fontos, hogy a kirakatban mutogassák a pénzüket, ők a munka élvezetéért csinálják mindazt, amit csinálnak. Mauro például hihetetlenül közvetlen, barátságos, két lábbal a földön jár, sportol, kerékpározik, túlélőtúrákon vesz részt. Ugyanezt mondhatom a tulajdonosról, Rocco Fortéról is, aki 12 alkalommal indult maratoni futóversenyen, és nem utolsóként ért célba.
– S miért járnak Oroszországba?
– Benettonnak hetven üzlete van, Forténak két szállodája, az Angleterre és az Astoria. Ez az ország hihetetlen lehetőségeket kínál mindenkinek.
– Úgy tudom, mégis továbbhajtja majd innen is a kalandvágy, várják az új erőpróbák. Elmegy?
– Hála istennek, jól megy a szálloda, és erre más is felfigyelt már, így elég sok ajánlatot kapok. S hát van még egy sor hely a világon, ahova el szeretnék jutni. Vonz az ismeretlen. Mennék tehát akár Afrikába, akár vissza Dél-Amerikába is.
***
A texasi ranch után Szentpétervár, Vlagyimir Putyin szűkebb pátriája volt a két elnök egyre bensőségesebb kapcsolatának színhelye. Az csak természtes, hogy a vendéglátók mindenből a legjobbat, a legérdekesebbet igyekeztek nyújtani az Egyesült Államok először Oroszországban járó első emberének. Már az időpont kiválasztása sem volt véletlen. A pétervári vizit egybeesett a város napjának ünnepével, így karneváli hangulat fogadta a vendégeket, amelyben nem nagyon tűnt fel a 27 tonnányi poggyásszal érkező, hatszáz szállodai szobát lefoglaló, népes küldöttség. Mindehhez csak hab volt a tortán a fehér éjszakák varázsa.
A hely szelleméhez hűen Putyin a fárasztó moszkvai tárgyalások után elsősorban az orosz kultúra gyöngyszemeivel igyekezett elkápráztatni George W. Busht. Az elnök, pontosabban tanácsadói láthatóan számítottak erre, hiszen érkezésükkor sietve mindenki tudtára adták, hogy Bush a Bűn és bűnhődéssel ismerkedett az út előtt. Nem tudjuk, meddig jutott Dosztojevszkij remekművének olvasásával, a pétervári hangulat azonban láthatóan megfogta. Itt már nem engedett meg magának olyan poént a texasi, mint a Kremlben, ahol a megbeszélések kezdete előtt az amerikai rágógumi-kultúráról értekezett. A kulturális sokk részeként meglátogatta az Ermitázst, az Orosz Múzeumot, és a Mariinszkij Színház cári páholyából megtekintették a Diótörőt. Erre az előadásra érthető módon csak a meghívottak juthattak be, a feketepiacon ennek ellenére árultak jegyeket 160 dollárért. Más kérdés, hogy ezt megbeszélték-e a biztonságiakkal.
Putyin az orosz konyha ínyenc ételeivel is elkápráztatta vendégét. A fehér éjszakák hangulatában gyönyörködő elnöki pároknak a New Island nevű hajó személyzete először libamájpástétomot szervírozott aszalt szilvával, karamelles portói mártásban, hozzá mézeskalácsot tálaltak. Ezt fekete kaviár követte jégen, hagyományos hagymás, tejfölös oroszos körettel, friss zöldséggel. A fő fogással külön is Bush kedvében jártak, hiszen fekete szarvasgombával megbolondított roston sült marhafilét tálaltak narancsmártással, friss kucsmagombával, zsenge sárgarépával. Desszertként málnás, vaníliás édesség következett, majd kávé vagy tea házi csokival és aprósüteménnyel, de nem maradhatott ki a választékból az orosz vodka sem.
Egy biztos: a vendéglátáson nem múlhat az orosz–amerikai kapcsolatok további fejlődése vagy a világ biztonsága.
autós hír
Ízelítőt adott a következő Octaviából a Skoda
