Egy korszak lezárul

Az amerikai főváros konzervatív napilapja, a The Washington Times június 13-án egy beszélgetést közölt Orbán Viktorral, amelyben a volt kormányfő azt nehezményezte, hogy a külföldi média feltűnően aktív szerepet vállalt az áprilisi választásokat megelőző helyzetelemzésekben. A The New York Times például odáig ment, hogy a magyar miniszterelnököt egyenesen a francia szélsőjobboldali Le Penhez hasonlította, a The Washington Times pedig egy vitriolos és a valóságtól gyökeresen eltérő cikkben támadta a polgári kormányt. Ezek az események a Magyar Nemzet olvasói előtt is ismeretesek, de érdemes talán továbbvinni a szálakat annak megértéséhez, hogy ezek az irományok valóban a hivatalos amerikai álláspontot tükrözték-e.
Az amerikai közvélemény a mai napig nem tudta megemészteni a szeptember 11-i események borzalmait, de az első indulatok csillapodásával és kilenc hónap távlatából most már a többséget az foglalkoztatja, hogy vajon mi okozhatta az amerikai felderítés és titkosszolgálat eddigi leglátványosabb kudarcát. Bush elnök még az elmúlt héten sietett kijelenteni, hogy sem az FBI, sem pedig a CIA nem felelős az eseményekért, mert a tragédiát úgymond senki és semmi nem akadályozhatta volna meg. Időközben azonban a Fehér Ház lázasan munkálkodik egy olyan szervezet létrehozásán, a sebtében megalakult belbiztonsági minisztérium égisze alatt, amely a jövőben egyfajta közvetítő szerepet is vállalna az FBI és a CIA között. Eme terv szerint ugyanis a titkosszolgálat, a vámhivatal és a parti őrség beleolvadna az új minisztériumba, hogy hatékonyabban vehesse fel a harcot egy esetleges terrortámadással szemben. Teszik ezt azért, hogy reményeik szerint az így kialakult centralizáltabb rendszerben már ne fordulhasson elő egy olyan eset, ami még 2001 januárjában történt, hogy egy bizalmas CIA- jelentés – amelyben azt a két terroristát is megnevezték, akik később a Pentagonra irányították az eltérített repülőgépet – egyszerűen elakadjon az egymással rivalizáló nemzetbiztonsági osztályok aktái között.
A dolgok lényege azonban az, hogy az amerikai közvéleményt arról is meggyőzzék, hogy a nemzetközi terrorizmus nemcsak az USA-t, hanem Izraelt is ugyanolyan mértékben fenyegeti, és ennek megelőzésére egy olyan véd- és dacszövetségre van szükség a két ország között, amely jóformán csak háborús konfliktusok esetében engedhető meg. Ez utóbbi természetesen felmentené a zsidó államot azoktól a vádaktól, amelyek a palesztinokkal szemben alkalmazott erőszakos és gyakran embertelen akcióik miatt egyre virulensebben fogalmazódnak meg a nemzetközi közvéleményben. Az effajta politizálás azonban még a hagyományosan izraelbarát értelmiséget is megosztja. Azt beszélik, hogy New Yorkban a palesztinokkal szimpatizálókat egyszerűen kirekesztik a társadalmi életből. Ideig-óráig e sorsra jutott, többek között a zsidó származású jeles publicista, Susan Sontag is, aki egy kauzális kapcsolatot vélt felfedezni Amerika eltökélt Izarel melletti kiállása és a szeptember 11-i események között. Colin Powell, az amerikai külügyi tárca vezetője, aki az utóbbi időkben egyre gyakrabban nyilvánítja ki nemtetszését az ilyen egyoldalú elkötelezettség ellen, gyakorlatilag mellőzve van, és helyette Dick Cheney alelnök, Donald Rumsfeld védelmi miniszter és Condoleezza Rice, nemzetbiztonsági tanácsadó irányítja az amerikai külpolitikát.
Időközben Izrael maga mögött érezvén az amerikai kormány támogatását nagyszabású projekt megvalósításán dolgozik. Tel- Avivban azt tervezik, hogy az úgynevezett zöldhatár mentén – amely egyfajta folyosó Izrael és nyugati régió (West Bank) között – egy körülbelül 110 km hosszú falat építenek, hogy megnehezítsék az Izraelbe ez irányból beszivárgó palesztin merénylők öngyilkos bombatámadásait. Az építkezések állítólag már ez év júliusában megkezdődnek. A hírre azonban az amerikai kormány csak úgy reagált, mint ahogy ezt eddig is tette: Izrael államának joga van az önvédelemre. Természetesen nem mindenki ilyen megértő és a Nyugat-Európán időközben végigsöprő antiszemitának titulált protesthullám végső soron egy Izrael elleni szimbolikus megmozdulásnak is tekinthető. Azonban amerikai vélemények szerint, aki Izraelt bármilyen formában bírálja, az implicite fajgyűlölő tendenciákat kelt életre. A magyar olvasónak az effajta retorika talán még a „népfrontos” időszakból tűnhet kísértetiesen ismerősnek, mert aki akkor nem az antifasiszta népfronthoz tartozónak vallotta magát, arra bizony azonnal rásütötték a fasiszta bélyeget.
Véleményünk szerint a jelenlegi amerikai kormány is úgy véli, hogy Nyugat-Európa jobbratolódása bizonyos értelemben veszélyezteti azt a politikai hagyományt, amely általában elzárkózik Izrael nyílt bírálatától. Ezért válhatott az 1998-ban hatalomra került polgári kormány ideig-óráig kegyvesztetté az amerikai külpolitika szemében annak ellenére, hogy a Martonyi János által vezetett külügyi tárca példás tárgyilagossággal reagálta le az izraeli–palesztin konfliktus mozzanatait. Mindezek tudatában talán jobban érthetők a Magyarországgal foglalkozó külföldi médiának azon erőfeszítései, amelyek előbb a MIÉP démonizálásával riogatták a nemzetközi közvéleményt, majd egy hallgatólagos Fidesz–MIÉP-szövetség létrejöttével, amelynek mint tudjuk, semmi alapja nem volt. Mindezek ellenére egy MIÉP által „felvértezett” Orbán Viktort már ki lehetett kiáltani a magyar Le Pennek, ahogy ezt a The New York Times meg is tette.
De mi történik abban az esetben, ha Európa meghatározó országaiban is a jobboldal fog dominálni, mint ahogy ezt az osztrák, olasz, dán, spanyol, francia, holland és (valószínűleg német) példa mutatja? Azért Nyugat-Európát en bloc leantiszemitázni súlyosabb következmények nélkül még Amerikának sem lehet. Az amerikai külpolitikának meg kell szüntetnie azt a begyakorlott hagyományt, hogy bensőséges diplomáciai kapcsolatokat inkább csak izraelbarát országokkal létesít. Az időközben Magyarországra érkező amerikai politikusok pedig sietnek kijelenteni, hogy az új magyar miniszterelnököt és vezérkarát még október előtt szívélyesen várják Washingtonban.
Mi lehet e nagy lelkesedés oka? A posztkommunista exbankár, aki ráadásul a pártállam szigorúan titkos kémelhárító tisztje volt, lenne ennyire népszerű az új világban? Semmiképpen. Magyarország most fontos stratégiai partnere lehet az USA által viselt terroristaellenes keresztes hadjáratnak, ha most szépen beáll a már említett sorba. Orbán Viktor ellenben olyan karizmatikus jelenség volt a külföldi megfigyelők szemében, akitől éppen azért, mert kiállt elvei mellett, tartani kellett. Medgyessy Péter szeptember 11. után gálánsan felajánlotta a 2012-es olimpia rendezési jogát Amerikának. Most úgy tűnik, ajánlkozásai valamilyen szinten meghallgatásra találtak.

A szerző politológus, egyetemi oktató