Fél évszázad a fővárosban

Az Országos Filharmónia ösztöndíjasa, majd szólistája volt. Tizenhét országban hangversenyzett és hat nemzetközi díjat nyert, 1966-ban megnyerte a Liszt Ferenc-zongoraversenyt. SZOT-díjas, Erkel Ferenc-díjas, érdemes művész, aki a sors kegyetlensége következtében pályamódosításra kényszerült, és a nemzetközileg elismert zongoraművész a meglévőkhöz még néhány más jellegű kitüntetést és jelzőt szerzett. A hazai televíziózás egyik legnagyobb egyénisége (1972-től az MTV főmunkatársa, 1997-től örökös tag), kivételes képességekkel megáldott riporter és műsorvezető, sziporkázóan szellemes, remek clown, aki néhány filmben is bizonyította színészi képességét: Szevasz, Vera; Szemüvegesek; Circus Maximus és persze a Bors. Nemrég jelent meg önéletrajzi könyvének második, bővített kiadása Anyu Pamija (emlékek, élmények, kalandok) címmel. Ha valaki esetleg nem találta volna még ki: Antal Imréről van szó, aki – távolról sem mellesleg, Hódmezővásárhely mellett – a VII. kerületnek is díszpolgára.

Mostanában szörnyű hibát követtem el – kezdi beszélgetésünket. – Már rég nem voltam otthon, ezért egy hódmezővásárhelyi vendégeskedés alkalmával megkértem a stábot, vigyenek el gyerekkorom színhelyére. Úgy emlékeztem, a mostani Dózsa György utca – ahol az óvoda található – hosszú, ám kiderült, mindössze öt házból áll. Az udvara hatalmas, tele lombot adó évszázados fákkal – mire rá kellett jönnöm, hogy kisebb, mint a Damjanich utcai kétszobás lakásom. Elkezdtem bőgni, ellopták a gyerekkoromat. Nem megyek oda többé, nekem maradjon az óvoda utcája és udvara olyan óriási, amilyennek kisgyerekként láttam. Mit mondhatok Budapestről, amit nem írtak le, énekeltek el már ezerszer, és ahol 1953 óta lakom? Én is csak azt tudom ismételni a világ egyik legszebb városáról, hogy gyönyörű. Pesten itthon vagyok, az utca végén ott a Városliget. Meglehet, ezért nem vettem eddig észre, de ha hiszi, ha nem, ennyi év után most fedeztem fel, hogy a házunk udvarán, hátul egy nagy kert van, tele vadgesztenyefával. Külön örülök a megtisztelő kerületi kitüntetésnek, mert édesanyámat Erzsébetnek hívták, és én végül is Erzsébetváros díszpolgára lehetek.
– Hogyan lett zongoraművész?
– Mindenki azt hiszi, hogy annak készültem, pedig gyerekkori álmaimban először agysebész szerettem volna lenni. Unokabátyám viszont zongorázott, és tanárnője azt mondta apámnak, hogy ez a gyerek mindig olyan érdeklődve hallgatja a zongoraórákat, vele is érdemes lenne foglalkozni. Aztán rettenetes idők következtek. Tanár úr, vigye el a pianínómat, amíg visszajövünk, mondta egy gazdag zsidó édesapámnak elhurcolásuk előtt. Szerencsétlenek nem jöttek vissza, én meg ottmaradtam a hangszerrel…
– Erről jut eszembe, olyan hírek keringnek a zongoraművész Antal Imréről, hogy esetleg újra elkezd játszani…
– Az úgynevezett írógörcs, ami véget vetett pályámnak, elmúlt, ám még nem mertem zongorához ülni. Időtlen idők óta nem gyakoroltam, érzem és tudom, hogyan kellene játszani, de azt hiszem, kínlódás lenne.
– Térjünk át a tévés Antal Imrére. Azt hiszem, csak Rostand mesés sikereket elért hősének, Cyranónak orrával foglalkoztak annyit, mint az önével. Hozzászokott a már-már pisze „szerkezethez”?
– Sokan mondják: „rengeteget fiatalodtál”. Mit válaszolhatok, volt miből. Egyébként borotválkozás közben szoktam az új látványt – ha megnézi oldalról, hihetetlen, de egyenes –, és mára már teljesen sajátomnak érzem.
– A ma is „menthetetlen muzsikust”, a tévé több mint húsz éve „Szeszélyes” emberét a legendás anekdotázót, a felülmúlhatatlan viccmesélőt, ha arra kérik, mesélje el élete legemlékezetesebb riportját, melyik jut az eszébe?
– Ma már nem ismerek szorongást, de mint kezdő, először halálosan megrémültem a sminktől, a reflektoroktól, a kameráktól. Aztán két dolog nyugtatott meg. Az egyik: arra gondoltam, ha valaki olyan hülye, hogy engem néz, az megérdemli. Ettől kezdve könnyed lettem. Ám az ennél nagyobb titok komoly: mindenből, mindenkiből alaposan fel kell készülni, ez a legjobb ellenszer lámpaláz ellen. Mindezek ellenére volt egy kis félsz Yehudi Menuhinnal, a legendával készített riportom előtt, aki emberként is csoda volt. Lestem a stúdióban, honnan vonul majd be, és egyszer csak ott állt mellettem, mosolygósan kérdezve: hová ülhet. Ráadásul a zakóján észrevettem egy hajszálat, amitől végleg megnyugodtam, ő is ember. A riportban elmesélte: felkereste Bartókot, akiről tudta, hogy halálos beteg, és mivel tisztában volt vele, a nyomorgó zseni úgysem fogadna el pénzt, megrendelt tőle egy művet. Valami apróságra gondolt, hogy aztán fizethessen. És Bartók megírta Menuhinnak ajánlva a Szólószonátát, ezt az őrületes, fantasztikus művet.
– Sokszor találkozott-e nem várt, illetve a vártnál emberibb megnyilvánulásokkal?
– Szerencsére igen. Az egyik legutóbbit elmesélem, ám előre le kell szögeznem, hogy nem politizálok, és Karinthy után szabadon azt vallom: marháskodni is halálosan komolyan kell. De hozzá szeretném tenni, tapasztalatból tudom, hogy jópofának lenni összehasonlíthatatlanul könnyebb, mint eljátszani mondjuk egy Mozart-szonátát. Mindezek ellenére megkérdem, tudja-e, hogyan lehet egy zongoraszonáta legnehezebb részét megoldani? Elárulom: jó nagyot belerúg a pedálba – erre való –, mire mindenki odafigyel, mi történt, és máris túl van a nehezén. Most pedig jöjjön a történet: Orbán-napra – nem Viktorra – elküldtem az Orbán című Petőfi-vers általam (az egyik volt minisztere nevével) átköltött változatát névnapi üdvözlésként, mint a Damjanich utca egyik negyedik emeleti lakosa. El is felejtettem (volna) a dolgot. Ám megszólalt a telefon, a miniszterelnök hívott. Elmondta, hogy munkatársaival együtt jókat nevettek „versikémen”. Márpedig, akinek humora van…