Azt hiszem, előbb az épületről kéne szót ejteni. Kevés hasonló van a fővárosban. Úgy értem: kevés, ami ilyen hűen megőrizte pompáját. Saxlehner András palotája az Andrássy út elején épült – jó ízléssel, remek mesterek által.
Az épület borzalmas pénzbe kerülhetett, s a Saxlehner család mégse spórolt semmivel. A lépcsőház és a két terem díszítő freskóit Lotz Károlyra bízták, a színes üvegablakokat Róth Miksára. De legalább ennyire ámulunk az asztalosmester munkáin, a szobák falán mindenütt faragott tölgyfa burkolat.
A dinasztiaalapító posztókereskedéssel kezdte, 1845-ben nyitotta meg üzletét. Maga se gondolta volna, hogyan fog megválni tőle. Egy budaörsi gazda, Bayer József 1862-ben kútásás közben észrevette, hogy keserűvíz fakad az ásó nyomán. A vizet elvitte egy üvegben Saxlehner Andrásnak. A posztós ember nem hamarkodta el a dolgot. Megvizsgáltatta, s csak akkor vásárolta meg a területet, mikor kiderült, hogy a furcsa ízű víz segít a hurutos gyomorpanaszokon.
Kétszáz kutat ásatott, és palackozni kezdte a vizet. A címkékre Hunyadi János nevét írta. Gyorsan elterjedt a Monarchiában, majd távolabb is. Fia 1913-ban már 15 millió üveget adott el, nagy részét külföldön. Ha Gavrilo Princip nem lövi le Szarajevóban a trónörököst, öt földrészen a legmárkásabb gyógyvíz lehetett volna. De hát a világháború kitört, követte a világválság, s aztán a zsidótörvények. Ezért-e vagy másért, 1938-ban a család eladta mindenét, összecsomagolt, és elhagyta az országot. Soha, egyetlen tagja nem tért vissza, soha egyetlen utód nem üzent, hol vannak, miként megy soruk.
Az épület a fővárosé lett, s azonnal bérbe adta a Gyáriparosok Országos Szövetségének. A második világháború után gyáriparosokra nem volt szükség, helyükre a bélyeggyűjtők szövetsége költözött. Így lehetett végül is, hogy a Saxlehner-lakosztály az első emeleten épen és eredeti állapotában megmaradt.
Aki látni szeretné, milyen terei voltak egy nagypolgári lakásnak, menjen el, és csodálja meg. Ha csodálkozásának végére ér, bizonnyal elszomorodik majd. Arra fog gondolni, hogy a szép polgári lakásokból negyvenöt után még nagyon sok megmaradt, ám jöttek a kommunisták, és velük a szörnyű átok: a társbérlet. Szétverték, öszszetörték, s utóbb valutáért kiárusították e lakások tartozékait. Tízezerszám raktak vagonba, és szállították nyugatra a tágas teret igénylő bútorokat, zongorákat, mondván, a panelba ilyesmi úgyse fér.
A Postamúzeumról kéne írnom, de aki belép, és látja, hogyan fest a hajdani ebédlőben a korhű szentesi postahivatal, benne a dicsőségtáblával és a porcelán Rákosi-szoborral az ötvenes évekből, képtelen közömbös maradni. Ez a látvány a mi valóságos történelmünk, nem az a sok hazugság, amit beleírtak mindenféle könyvekbe a szolgalelkű historikusok.
És most jöjjön a Postamúzeum.
Érdemes beszélni róla, gyönyörű gyűjteményt őriz. Bármerre néz az ember, a kiállított tárgyakról eszébe jut valami.
Itt van mindjárt a delizsánsz. A személyszállító postakocsit hívták így valamikor. Ügyes makett mutatja a málhajáratot, ahogy megérkezik Köpcsénybe – a városka azóta Ausztriához tartozik. Az arasznyi lovakat lecserélik, a félarasznyi utasokat megvendégelik, s erről azonmód egy óriásra, Krúdyra gondolunk. Mert ilyenformán járt-kelt a vörös postakocsival Alvinczi Eduárd.
Az ember leveszi a polcról, s a könyv épp ott nyílik ki, ahol Horváth kisasszony, a drámai színésznő sóhajtja: „Csak egyszer életemben látnék egy finom fejű embert, aki nem a fodrász keze és a betanult színházi fogások révén érdekes, hanem a természettől valójában finomnak, nemesnek, exquisite-nek született. Egy középkori urat vagy egy régi művészt szeretnék ismerni. Egy firenzei nemest, aki úgy gondolkodik és érez, mint Dante. Vagy egy hírlapírót, aki olyan úriember legyen, mint a velencei doge. Ilyen embernek szeretném magam odaadni. Utóvégre huszonnégy esztendős vagyok. Itt az ideje, hogy megkezdjem a szerelmi életet.”
Helyes, művésznő, de nekünk menni kell. Egy postáskisasszony vár ránk Saxlehnerék tükrös szobájában: Taubler Margitka. Fontos személy, ő volt az első nő, aki megszólalt a kísérleti rádióban. 1928-ban történt, de szerencséje nem folytatódott. Húsz év múlva férjével, a magyar rádió mérnökével, kitelepítették.
Mit látni még?
Postásokat. Úgy állnak kincstári uniformisukban, mintha ma is szolgálatban lennének. Az elsőn császári egyenruha, a mellette állón a királyi postakocsisoké. Hogy akkor is gyorsan szaladt az idő, a járműgyűjtemény mutatja. Balra egy francia gyártmányú levélgyűjtő kocsi, mellette ugyanez tricikliben, Ganz–Csonka motorral, Bánki-féle hengerfejjel. Óránként 30 kilométeres sebességre volt képes. Ne tessék kuncogni, 1898-ben vagyunk. Puccinit még húsz évvel később is majd kitörte a frász, mikor Bugatti kocsija túllépte a 40 kilométert.
Ami csudára tetszett: a sok főigazgató. Mindet megfestették, jelezve, hogy a poszt, amit betöltenek, csaknem olyan fontos, mint az örökkévalóság. Gervay Mihály volt az első, 1867-ben nevezték ki, de az igazgató asszonynak, Kovács Gergelynének jobban tetszett Szalay Gábor, a báró. Be is vitte a fess embert szobájába, ami egyfelől jó ízlésre vall, másfelől, aki belép, érzi, hogy itt komoly emberek vannak, s maga is próbálja legjobb formáját adni.
Szalay bárót nem akárki örökítette meg: Karlovszky Bertalan. A festő egy időben Horthyt tanította ecsetkezelésre: a kormányzó nagyon szeretett volna kilépni a műkedvelők népes táborából. Nem sikerült neki, ennek ellenére Karlovszkyt előléptette. Hogy magasabb jövedelme legyen, megtette a bábaképző igazgatójának. A magyar művésztársadalom hetekig Karlovszkyn röhögött.
De nézzünk komolyabb dolgok után.
A tükrös teremben Békésy György dolgait látni. Messziről kerültek haza: Honoluluból. A Nobel-díjas postamérnök ott halt meg 1972-ben. A város múzeumából érkeztek a kísérleti eszközök, s hogy mosoly is kerüljön arcunkra: első gyerekcipője, melyet húga őrzött sokáig. Ugyanebben a teremben állítottak ki egy rézgömböt, azt csapkodta a villám a Lakihegyi adó antennatornyának tetején. Sokat csapkodhatta, tele van lyukkal.
Hosszan ácsorogtam egy régi, „világvevő” rádió mellett. Szép darab. Talán azért ilyen, mert a negyvenes évek elején az ilyen készülékek még bútornak számítottak. De nemcsak a rádió: az összes szerkezet emberibb léptékű volt, mint a maiak. Úgy gondolom, hogy akkoriban az ember – tehát bármely postás: a kézbesítőtől a főigazgatóig – fontosabb volt, mint a maiak. Egy-egy postaépület szinte műremek volt, s akik benne dolgoztak, büszkeséget éreztek: ők a Magyar Királyi Posta alkalmazottai.
Ezt a büszkeséget ma is érzi, aki végigjárja a múzeum termeit.
Itt, azt hiszem, abba is hagyhatom a beszámolót. Többet ennél aligha mondhatok.
A Postamúzeum címe: 1061 Budapest, Andrássy út 3. Telefonszáma: 268-1997. Nyitva: hétfő kivételével délelőtt 10-től este 6-ig. Felnőtteknek a látogatás 100, diákoknak, sorkatonáknak és 65 év alatti nyugdíjasoknak 50 forintba kerül. A pedagógusok, a gyerekek hétéves korig, valamint a tizenöt főnél nagyobb diákcsoportok díjtalanul tekinthetik meg a múzeumot.
Európa
Tényleg közel az idő...
