György, a magyar lovag

Szeretem a lovakat. (Talán nagyobbik lányomtól örökölhettem, aki évekig versenyszerűen lovagolt, most pedig az állatkertben gazt gyomlál, hogy a zebrák, lovak és más patás négylábúak közelében legyen.) A hús-vér lovakat éppúgy szeretem, mint a róluk készült rajzokat, festményeket, szobrokat. Utóbbiak közül egyik kedvencem a Kolozsvári testvérek XIV. századi Szent György-szobra. Az eredeti hatszáz éve a prágai várban áll, egy másolata Kolozsvárott, egy másik Budapesten, az Epreskertben, a harmadik – a hozzám legközelebbi – a Halászbástya díszlépcsője mellett látható. Ezt egy időben sűrűn megcsodáltam, mert lányaim s jómagam sokat lófráltunk arra a kutyával. Nemrégiben kisebbik sarjam osztálya feladatul kapta a rajzórán: rajzolnák le a szobrot, lovat és lovasát. Aki nem készül el, befejezheti a munkát iskola után. Így hát egy délután kutyástól együtt ismét arra vettük az irányt. Amíg a gyermek és az eb – ki-ki a maga természete szerint – a dolgát végezte, addig én henyéltem, bámultam a szobrot. És Szent György, a magyar lovag ismét lenyűgözött. Eldöntöttem, megírom róla, amit tudok.
Bertényi Iván egy dolgozatában nem kevesebbre biztat, mint hogy „merjük végre kimondani, az Anjou-korban egyes területeken, például a szobrászatban, Magyarország állt az európai fejlődés élén”. A kijelentés merésznek tűnhet, de ha alaposabban megnézzük Kolozsvári Márton és György lovas szobrát, akkor könnyen beláthatjuk, kell legyen abban igazság. Tudjuk, hogy a kolozsvári születésű mesterek majd’ harminc éven át Váradon, Szent László király városában, Károly Róbert és Nagy Lajos szeretett püspöki székhelyén működtek. Tudjuk, hogy édesapjuk, Miklós mester festő volt. Gyanítjuk, hogy festő és fiai nem erdélyi szászok, hanem magyarok voltak. Szent György hátul befont, magyaros hajviselete és a lószerszám típusa is magyar mesterek munkájára utal. Azt is tudjuk, hogy 1370 körül kezdtek dolgozni Szent István, Szent László és Szent Imre herceg álló alakos szoborcsoportján, s hogy 1390-ben elkészítették az alapító szent király, László életnagyságú lovas szobrát. Végül, sajnos, úgy tudjuk, hogy az 1373-ban készült Szent György az egyetlen alkotásuk, ami máig fennmaradt.
Ennyit tudunk. És ettől kezdve bármit állítunk, rögtön kérdeznünk is kell. Elbizonytalanodunk. Kezdve mindjárt azon, hogy a szoborremek eredendően vajon mire is szolgálhatott. Kútszobor volt? Udvart, parkot díszített? Netán oltáron állt? Honnan volt bennük a bátorság, hogy ilyen bonyolult mozgásban örökítsék meg lovat s lovasát. A ló ugrik, odébb táncol a földön fetrengő sárkánytól, teste enyhén kicsavarodik. Ha csak a szoborról készült fényképeket nézegetjük, azt hihetjük, száz-kétszáz esztendővel később készült alkotást látunk; ráadásul nem súlyos szobrot, hanem asztali díszt, egy ötvösremeket.
És most lássuk, mi is történik.
A ló idegesen oldalaz. Toporogni, táncolni kényszerül a lábára tekeredő pikkelyes szörnyfarok miatt. Jó ló. Hű, de jó! Ugrana, de nem ugrik. Tanult katonaló. Ágaskodna, legszívesebben kidobná jobbra a farát, de nem teszi. Fegyelmezetten annyit mozdul csak, amennyi kell, amennyit a lovas baljában megfeszülő kantár enged. Szinte érezzük a megregulázott energiát, ahogy toporogva, idegesen táncolva forog a lándzsa tengelye körül. A lándzsa körül, amely a földhöz szegezi a vergődő férget. Bizony jó ló ez! Bátor csődör. Vagy inkább okos, nyugodt kanca? Mén lesz! Igen, egy paripa. Herélt. Egy szép fríz. Sem nem hideg-, sem nem igazán melegvérű. Nyugodt, okos, könnyen tanítható. Fürge, kecses, mégis erős ló. Már a keresztes háborúk idején is használták. Kezes katonaló. Éppen ilyen hoszszú, hullámos sörénnyel ábrázolják, mint amilyen ennek van.
És a lovag? A lovag sem retteg. Bízik a lovában. Hogy nem hagyja cserben. Bíznia kell benne, hiszen hagyja, hogy egészen előrecsússzon a lábfeje, valósággal befeszüljön a kengyelbe (nyilván a súlyos páncél is húzza), sarka befelé fordul, azzal is, miként a könnyedén balra húzott kantárszárral, jelzi a lónak, hogy ne ugorjon előre, ne törjön ki, forduljon a törzse körül, lehetővé téve lovasának, hogy a lándzsával dolgozzon, azt a szörny torkába feszítse.
Összeszokott páros ez. Ló és lovasa. Teszik a dolgukat: ölik a sárkányt.
Mert itt nem a sárkány a főszereplő. Még meg is sajnáljuk. Reménytelen küzdelme, halála itt most másodrendű. Egyértelműen ló és lovasa a főszereplő. Szent György? Szinte mellékes. A fontos az, hogy lovag. Hiszen a lovagkirály, Szent László városában, Váradon járunk, s a szobor Nagy Lajos király idejében készül. Bajvívások, pompás tornák, Toldik és behemót cseh vitézek kora ez, amikor a magyarországi lovagi kultúra legfényesebben pompázik. A magyar királyi hatalom a világ mind a négy égtája felé terjeszkedik, Itália útjain most nem a magyar zarándokok sarui, hanem a magyar katonák, diplomaták lovai verik fel a port. Verona, Rimini, Bologna, Mantova, Modena diadalkapuval fogadja a nápolyi trónra törő Lajos királyt, aki valamivel később megszerzi a lengyel koronát is. Terjed a lovagi eszmény, a Trója- és Nagy Sándor-regények, Artúr legendái, s ezek nyomán a nemesi udvarokban mind több Tristán, Roland, Lancelot és Olivér névre hallgató gyermek tanulja a lándzsavetés mellett az udvarias viselkedés rejtelmeit. 1326-ban magyarországi lovagok hozzák létre Közép-Európa első világi lovagrendjét – lám-lám, minő egybeesés! –, a Szent György-lovagrendet.
Kolozsvári Márton és György a lovagkor legnagyobb szobrászai voltak. Művükön semmi nem idézi a vallásos áhítatot, hacsak a hihetetlen mesterségbeli tudás szentsége nem. Ló és lovasa nagy részletező kedvvel, anatómiai tudással ábrázolt, vérbő figurák. Ahogy a szobor élettel teli, természettel nyüzsgő, sziklás talapzata sem a templomok hűvösét, hanem a szabad természet szellős, napsütéses nyitottságát tükrözi.
– Vége? – Vége. – Felolvastam ugyanis a gyermeknek. Rajzolta, másolta; bizonyos értelemben több köze van hozzá, mint nekem. – Nem rossz – mondja –, de nem tetszik. Félremagyarázod. Szerintem az egészben a legjobb a sárkány. Mert az igazán középkori.