Harci helikopterről dobott mentőkötél?

Noha a visegrádi együttműködés elméleti síkon régóta létező kereteinek tartalommal megtöltése máig túlságosan kiszolgáltatott a tagországok belpolitikájának, az elmúlt időszakban gyakorlati értelemben is felpezsdült a közös utak, csatlakozási pontok keresése. Ráadásul úgy tűnik, hogy éppen a kézzelfogható döntéseket legjobban igénylő katonai kérdések terén tették meg az első tétova lépéseket.

A történészek által törvényszerűségként, egyes aktuálpolitikai szereplők szerint viszont alig titkoltan anakronizmusként elkönyvelt visegrádi együttműködés védelmi aspektusának fontossága már akkor felmerült, amikor Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország rendszerváltást követő első demokratikus kormányai útjára indították a kezdeményezést. Aztán a biztonsági dimenzió, ahogy az együttműködés maga, gyakorlati értelemben hamar parkolópályára került, sokak szerint az állami vezetők évenkénti-félévenkénti protokolláris szintű találkozójává szelídülve, vagy éppen degradálódva. Budapest, Prága és Varsó euróatlanti integrációja felgyorsult, míg az önálló útra tért Pozsony talán szükségtelen vargabetűket írt a történelemkönyvek lapjaira. A történések már-már a szkeptikusokat látszottak igazolni, akik szerint a korábban közös sorson osztozó országok csak egy újraegyesített Európában találkoznak majd, ám az előttük álló utat külön-külön teszik majd meg.
Az igény azonban az asztalon maradt, ahogy az ezt sürgető politikai erők sem tűntek el a színről. Az euroatlanti védelmi integrációhoz elkerülhetetlen korszerűsítések ésszerűsége is ezt követelte meg. Ezen a tényen még az sem változtatott, hogy 1999-ben Csehországot és Lengyelországot a NATO jóval pedánsabb északi szárnyába vették fel, míg Magyarország a déli szárnyhoz csatlakozott, amelyet nem véletlenül neveztek korábban a szövetség „puha alsó felének”. Noha a meciari éra végetértével Szlovákia éppen ekkorra került ismét „kebelen belül”, a közös érdekekre csak pozitívan hathattak volna a megújult pozsonyi ambíciók is. Az esedékes nagy értékű katonai beszerzések összehangolását szóban mindenki sürgette, hiszen a nagyobb (közös) megrendelések esetén jelentős megtakarítást reméltek, nem beszélve a hasonló vagy megegyező rendszerek használata során könnyebb együttműködésről.
A kinyilvánított közös akaratot azonban – a visegrádiak történetében nem először – nem követte közös cselekvés. A tagországok védelmi szférájában az okokat mindig másnál volt szokás keresni, az elégtelen kommunikáció, titkolózás vádja rendszerint a „három másik” kapcsán volt hallható. Nem sikerült összehangolni a vadászrepülőgép-modernizációt, amelyet a tenyerüket dörzsölő amerikai és európai cégek háttérbeszélgetések alkalmával korábban a „századforduló üzletének” is aposztrofáltak. Az egyszeri megrendelések darabszámai így kétségkívül alacsonyabbak lesznek, ám a visegrádiaktól összességében mégiscsak több pénzt zsebelnek be a fegyvergyártók, ráadásul a különböző döntések nyomán úgy tűnik, nem alakulhat ki olyan közös, kompatibilis erő, mint mondjuk Belgium és Hollandia esetében.
Noha a kis darabszámú (14) svéd Gripen lízingjéről szóló magyar döntést nyomban követte a cseh vételi szándék (24) bejelentése is, az összehangoltság hiánya itt is megmutatkozott. A „magyar” és cseh Gripenek teljesen eltérő konfigurációban szolgálnak majd, a 48 gépre igényt tartó Lengyelország tartózkodása a skandináv ország termékéről pedig egyes vélemények szerint kétségkívül elejét vette annak, hogy a gyártó cég valóban fajsúlyos partnerrel tárgyaljon – természetesen a borsos árak leszorítása mellett. Amennyiben – mint azt az előrejelzések sejtetik – Varsó az ősszel amerikai technika mellett dönt, újabb csapás éri a visegrádi elveket, és a közös beszerzés előnyei végleg elenyésznek, de fenyegetést jelent az is, hogy a cseh szenátus, szembeszegülve a kormány akaratával, múlt pénteken maga is elvetette a Gripenek beszerzését.
A visegrádi katonai együttműködés rossz tapasztalatainak fényében épp ezért bír különös jelentősséggel egy Pöstyénben aláírt védelmi miniszteri megállapodás, melyet magyar részről már az új szocialista miniszter, Juhász Ferenc látott el kézjegyével – az Orbán-kormány másfél éves előkészítése nyomán. Harci repülőgépek helyett ezúttal a fenyegető megjelenésű Mi– 24-es szovjet harci helikopterek közös modernizációjáról van szó, melyet a technika előrehaladása tett elkerülhetetlenné. Noha a részletek és az alvállalkozók kiválasztása – ismét azok a bizonyos gyakorlati lépések – még hátravan, a négy ország felújított gépei 80-90 százalékban megegyeznek majd, s hiteles katonai erőt visznek majd a katonai szövetségbe, amely novemberben a remények szerint dönt Szlovákia, az „elcsellengett visegrádi” felvételéről is.