Ki tud itt ellenállni?

Úgy tűnik, hogy a magyar politika bizonyos szegmensei kezdenek a legprimitívebb verbális kabarévá válni. A kedves olvasók közül persze valószínűleg már mindenki tudja, hogy a fenti kifejezés a „szociáldemokraták” és a „liberálisok” közös kormányát is jelenti. Természetesen a híres „baloldali értékek” alapján állva vélik itt magukat nemzetinek, középnek és még demokratának is. Az egészben csak az a szomorú, hogy e nemzetiek a hazafiságról csak magyarkodásként, a „tudományosabbak” csak nacionalistáskodásként tudnak szólni. A közép pedig egyszerűen valószínűleg csak arról szól, hogy ismét mi mondjuk meg, hogy mit lehet mondani. (Lásd Kovács Lászlónak a Heti Válaszhoz „intézett” üzenetét, amely alapján e nagy demokrata csak akkor lesz hajlandó ott nyilatkozni, ha stílusban és tartalomban az nagy változáson megy át! Ő most is így küzd a „pluralizmusért”.)
Medgyessy Péter már annyira középen áll, hogy immár többet le sem kell ereszkednie a néphez. Annál kevésbé, mivel most már úgyis tudja, hogy a nép fogatlan és rokkantnyugdíjas, tehát nem kell többé „tanulmányozni”. A szabad demokraták középső és nemzeti pozícióját pedig a státustörvény óta csak a vak nem látja be. Ők olyan erősen hazafiasak, hogy a törvényt nem szavazták meg, mivelhogy sérti szomszédainkat, s így növeli azok magyarellenességét. Orwell óta tudjuk, hogy a béke a háború, a szeretet az állambiztonsági rendőrség, s így eme dialektika alapján a nemzeti az nemzetközi, vagy előkelőbben kozmopolita (és bank vagy tőzsde). A szabad demokratáknak tehát a magyar csupán az emberiség véletlen telephelye – (helyi)érték nélkül.
Hogy hogyan lesz egy szélsőjobboldali diktatúrás pártból előbb szociáldemokrata, majd nemzeti közép? Nos, ezt a mesélő illetékeseken kívül senki sem tudja. Jelenleg csak az biztos, hogy a szocialista képviselőcsoport háromnegyede MSZMP-tag volt, s egy olyan miniszterelnök áll az élükön, aki máig nem érti azt, miért nem szokott az ember egy vérgőzös megtorlásban született párt vezetői közé tartozni. Felfogásával persze nincs egyedül, az egykori kitelepített kulturális miniszternek is az a véleménye: a Terror Háza indulatokat gerjeszt. Értsük jól: nem a múlt valósága, nem a bocsánatot nem kérő nagy és kis bűnösök, valamint utódaik tündöklése a felháborító, indulatokat kavaró, hanem az, ha az emberellenes kort és szereplőit nem akarjuk a feledésnek átengedni.
Tehát ismét az a baj, ha vannak emberek, akik erkölcsi, mégpedig egységes erkölcsi alapon állva minden gyilkost gyilkosnak, minden bűnöst bűnösnek mondanak, s erre utódaikat is meg akarják tanítani. A nemzeti közép demokratikus kormánya (amely ellen azóta az SZDSZ már tiltakozott, hiszen nekik a nemzeti még demokratikusként is gyanús) azonban nem így gondolkodik: számára csak mások bűnei – vélt vagy valós, mindegy – számítanak, hiszen ők maguk a mérce. Olyan emberek ők, akiknek meg van engedve az is, hogy bruttóban űzzenek (választási) demagógiát, majd a „nettót” is ők határozzák meg. Elvégre a tudományos (mindentudó) szocializmusból olyan rövid az út a tudományos (mindent jobban tudó) liberalizmushoz (Moszkvától Washingtonig), hogy legfeljebb ideológiai „fél lovat” kellett váltani. De a fasizmus, az antiszemitizmus, a nacionalizmus, a klerikalizmus s más finom kategóriák – a „valóság feltárására” s a leghaladóbb erők egyetemes céljainak elérésére – maradnak. S így marad a régi önmagával azonos „másság” is. Ki mer itt kérdezgetni?
A „nemzeti közép demokratikus kormánya” ugyanis úgy véli, hogy a második posztkommunista legitimáció jelenti a rendszerváltozás végét, vagyis azt, hogy újra ott vagyunk, ahol 1989 előtt voltunk, s ez így van jól. Kár volt itt a „kitérőkért”, holmi értelmetlen pluralizmusokért, bebizonyosodott, hogy a „kapitalizmust” is ők tudják jobban, s a neoliberális piachoz is ők szállítják hatékonyan a nép többségét. S így most a derék nemzeti közepesek örökre be akarnak rendezkedni – nagytakarítanak egyrészt (lásd 1946-tól kezdve!), s ígérnek (bruttóban) s osztogatnak (nettóban) mindenhol. S közben zúg a verbális befeketítő-rágalmazó kórus, s a még megmaradt állami-közösségi vagyonok leendő tulajdonosai izgatottan szaladgálnak. Ki tud itt ellenállni, s minek?
Hiszen beindult a gőzhenger. A magyar kisebbségek, az egyházak, a családi gazdálkodók, az ifjúság, a középrétegek (családtámogatás), a kis- és középvállalkozók (Széchenyi-terv) ne nagyon számítsanak semmire addig, amíg újra össze nem állnak egységes ünnepi kórussá, amely zengi: minden a legjobban van. S elég nyíltan hangzik az is: ellenzéki önkormányzatoknak ne teremjen pénz! Értsd jól, magyar nép: szavazz a vörös (kék) listára, és boldogulsz! Ellenkező esetben pedig ne csodálkozz! Annál jobb, ha ez már ismerős mindenkinek. Mozogjanak a köpönyegek, s a kiselejtezett öncenzúra-gépezeteket tessék újra beindítani! Jól bejáratott és kipróbált gárdánkkal újra itt van a nagy csapat.
A nemzeti közép demokratikus kormányának ezért nincs szüksége Ausztria, Bajorország, Olaszország vagy Baden-Württemberg kormányaira (igaz, gazdasági súlypontunk valahol arra van!), hanem őlegitimitása kelet felé fordul (a gyökerekhez), s az orosz és a lengyel, netán a román elvtársakkal együtt áll újra a leghaladóbb haladás szolgálatába. Igaz, ezek az elvtársak ma is elég nacionalisták (sőt soviniszták), mint régen is, de magyarországi elvtársaikhoz hasonlóan hatalom- és vagyonérzékenyek. Tudják tehát, hogy kinek kell engedelmeskedni. A „realisták” világát testesítik meg, olyan embereket, akik – ha már (önjelölt) elit lettek – a választásokat leszámítva nem populistáskodnak, hanem keményen kézben tartják társadalmaikat. Azokat a társadalmakat, amelyek – ellentétben a nyugati „mintademokráciákkal” – úgyis megszokták azt.
Ezért veszélyes e térségben az „utcai politizálás”, az eszményekért lelkesedő ifjúság s mindazok, akik polgári köröket alakítanak. Ők együttesen fasiszta szükségletet fejeznek ki, hiszen veszélyeztetik a haladó erők örökkévaló hatalmát. Ez pedig – demokrácia ide, liberalizmus oda – megengedhetetlen. Tehát a nemzeti közép demokratikus kormányának elsődleges feladata a „kijózanítás”, holmi hazafias vagy eszményekért lelkesedő népek pacifikálása tisztogatásokkal, ellehetetlenítésekkel, megvétellel, célponttá tétellel. Ennek sikere után pedig az ország a régi jó (szocialista) modernizációs ösvényen jár örök uraival, tragikus kabaréjaként egy nép végét járó történelmének.