Kinek van hitele?

Előfordul, hogy a megnyugtatónak szánt szavaktól esünk pánikba. Kedvelt főpolgármesterünk, Demszky Gábor kiállt ország-világ elé, hunyorgás nélkül tűrte a kamerák kereszttüzét, az éles napsütést, s az újságírók mikrofonerdejébe a tőle megszokott, határozott hangon nyilatkozva igyekezett csillapítani a város polgáraiban éledező izgatottságot és információéhséget. Nem igaz, hogy a fővárost az eladósodás veszélye fenyegeti – mondta tisztán és közérthetően, gondosan artikulálva a szavakat, s hangja egyáltalán nem remegett, s nem bicsaklott meg. Olyan volt, mint egy igazi rátermett főpolgármester, mint aki már születése pillanatában erre a posztra predesztináltatott, s aki már kora gyermekségétől tudatosan készült erre az embert és közösséget próbáló szolgálatra. Szép volt, felemelő s kicsit megható is, ahogy ott állt a mi főpolgármesterünk, s nyilatkozott nekünk, hogy ne nyugtalankodjunk, mert nincs semmi okunk rá. Ám a varázslatos pillanat elmúlt, mi meg azonnal nyugtalankodni kezdtünk. Mert azt mondta ez a szép és derék ember, hogy a főváros pénzügyi helyzete szilárd, továbbra is hitelképes, a nemzetközi bankárkörök nagy elismeréssel adóznak neki, s bármikor szívesen adnak kölcsönt, ami ugyebár egy eladósodott vagy eladósodás felé sodródó város esetében nem lenne lehetséges. Ismerős szavak ezek. A 80-as években rendszeresen azt nyilatkozták kevésbé megnyerő külsejű, de Demszkyhez hasonlóan határozott emberek, hogy hazánk pénzügyi helyzete szilárd, első osztályú adósok vagyunk, s a nemzetközi bankárkörök kezüket-lábukat törik, hogy ránk tukmáljanak egy kis roppant kedvező kamatozású hitelt.
Aztán 1989-ben egy verőfényes reggelen arra ébredtünk, hogy az ország csődbe ment, az egészet szanálni kell, vagy testületileg bevonulhatunk az adósok börtönébe. Lett is nagy össznépi felbolydulás meg rendszerváltás, bár sokak szerint ez sem sokkal jobb, mint az adósok börtöne.
A világért sem akarjuk azt állítani, hogy a főváros mostanság pont úgy legatyásodott, mint az ország 15-20 évvel ezelőtt. Mert az is lehet, hogy most valóban jól állunk, hiszen a főváros alig épít valamit, következésképpen nem is költhet túl sokat. Elképzelhető, hogy jövőre játszva tudja kifizetni a 24,7 milliárdos hiteltörlesztést is, amely összeg alig nyolcszorosa az ideinek. Ugyanakkor látva a városvezetés buzgólkodását imádott metropolisunk szépítésében és építésében, nem nagyon értjük, milyen célból vesznek fel hiteleket. Az évi rendes közlekedési káosz előállításához talán a saját forrás is elegendő lenne, minek ahhoz külföldi segítség? Nem látjuk egészen tisztán, hogy igazából kinek van szüksége hitelekre: a fővárosnak vagy a mindannyiunk által végtelenül nagyra becsült, roppant készséges nyugati bankárkörnek? Ez utóbbinak Magyarország már jó befektetésnek bizonyult, nyilván Budapest sem rossz.