Londoni reggel

William leírta az utolsó mondatokat: „Szóljon dob, trombita! Londonba mind: s érjünk sok íly napot, mint ez, megint. (El)” Megdörzsölte bedagadt szemeit, fáradt mozdulatokkal összerendezte az asztalán szanaszét heverő papirosokat, aztán elfújta a gyertyát. Akkor látta, hogy kint már világos van, a kelő nap felragyog a Blackfriars Theatre homlokzatán. Állt egy darabig az ablakban, ásítozott, bambán nézte a ház előtt elporoszkáló két idegen öltözetű lovast, amikor észrevette, hogy a sarkon az öreg Cockermouth ládákban hordja ki a krumplit a boltja elé.
William derékig kihajolt az ablakon, és kiabálni kezdett.
– Hahó! Cockermouth uram! Egy tapodtat se mozduljon, azonnal jövök!
Amint kezében a kardjával William a kapu alól kifutott az utcára, s lendületesen átugrotta a nyitott szennyvízcsatornát, a Drury Lane felől éppen egy birkanyáj vonult a ház előtt. Várnia kellett, amíg átvághatott a túloldalra. Az öreg Cockermouth két krumplisláda között állt, bagót rágott, és érdeklődve pislogott szerteálló vörös üstöke alól.
– Halljuk, mit akar tőlem, William úr?
William úr az öreg kezébe adta kardját, és letérdepelt.
– Most azonnal üss lovaggá! Aztán mehetsz dolgodra!
– Ajjaj… már csak ez hiányzott – sóhajtott az öreg, és kiállt a utca közepére, onnan kiabált fel William úr ablakába.
– Hé, Anne! Hallasz engem? Anne!
Anne kidugta a fejét, és mindjárt látta, mi a helyzet.
– Vidd haza, Anne! Nem érek én rá ilyesmire. Egyedül hordom az árut, a fiam megbetegedett.
– Jól van, jövök már – csóválta a fejét Anne, és mérgesen becsapta az ablakot.
– A múlt héten azt akarta, hogy fejezzem le. Hát hol élünk? Mégis, minek néz engem? – morgott az öreg Cockermouth, és elindult az udvarba a következő krumplisládáért.