- MAGÁNRENDELŐ -

Abból, hogy Ön ezt az írást olvassa, több dologra következtetek – így előre, persze…
Tehát egy: a végére jutottam az írásomnak annak ellenére, hogy iszonyú a hőség, és ez itt még csak az eleje. Mármint a történetnek.
Kettő: Ön megvette ezt az újságot, mi több, föllapozta – nem ám csak úgy legyezgeti magát vele, ahogyan azt más, épeszű ember tenné –, sőt eljutott eddig az oldalig, és most minden figyelmét megfeszítve próbál valamiféle értelmet vagy kellemet kihámozni abból, amit ez idáig összehordtam. Nem lenne szép tőlem, ha nem próbálnék megfelelni az – amúgy teljességgel jogos – elvárásának, igaz?
a) Igaz.
b) Nem igaz.
c) Hát, ez nem igaz!
Bizonyára az „a” választ jelölte be gondolatban, máskülönben ezt a mondatot már nem olvasná. Meg kell mondanom, hogy Ön igazán fegyelmezett, kitartó személyiség. Köszönöm az erőt, melyet felém sugároz – így utólag, persze… Pedig rettenetes a forróság!
Távol álljon tőlem, hogy a szellemi képességeit alapjaiban kérdőjelezzem meg, de miért nem megy ki valami kellemes vízpartra, s fekszik be egy enyhet adó fűzfa árnyékába ahelyett, hogy művelődni próbál?
a) Ez eddig eszembe se jutott, de jó ötletnek tartom.
b) Ez már nekem is eszembe jutott, köszönöm, hogy megerősített!
c) Ott fekszem, te hülye!
Tehát „c”. Szívós jellem! Nyilván Ön miatt lettem író. Na, de ebben a kánikulában?
Könyörgök, legalább szerezzen egy-két kabócát, rakosgassa őket a mosdó szélére, üljön bele egy kád friss, hideg vízbe, és engedje el magát! Meg engem…
Jó ötlet, nem?
a) Nem.
b) A kádban ülök, de nincs kabócám.
c) A kádban ülök, és van kabócám.
Miért pont a „c” ? Ez minimum ellentmond az előző kérdésemre adott válaszának, miszerint a vízparton hever az árnyékban, nem gondolja?
Vagy vitt magával kádat, mosdót meg kabócát? Maga tudja… Én ennyit nem fáradnék egy nyavalyás író miatt. Főleg nem harmincöt fokban…
Már megbocsásson, de nyomaszt engem ez a feltétel nélküli ragaszkodás. Megbénítja az írói fantáziámat, gúzsba köti a szellememet, tollanként tépdesi ki a szárnyaimat. Nem várhatja el tőlem, hogy remekművet alkossak a szabadságomtól megfosztva, egy szűk kis trópusi üvegházba zárva! Nekem, kérem, itt liánok tekerednek az izzadt testemre, miközben hawaii mintás fürdőruhában ücsörögve koktélt szopogatok, a nyakamban egy butítóan illatos hibiszkuszfüzérrel. Ez iszonyat!
Gondoljon bele, mennyivel jobb magának! A vízparton lustálkodik egy kádban, a lágyan susogó fűzfa alatt, közben a mosdó szélén dünnyögnek a kabócák…
Próbálom megérteni, hogy ekkora zajban nem könnyű olvasni, de hát, ember, ott van a kezében ez a jó kis újság, tekerje össze, és csapja már agyon azokat az óbégató rovarokat, vagy legalább spriccelje le őket vízzel, attól pár percre elhallgatnak!
Ne haragudjon a kioktató hangnemért, de képtelen vagyok ilyen lármában dolgozni! Plusz, ugye, a meleg…
Árulja el, de őszintén: még mindig akarja, hogy írjak valamit?
a) Hát, már nem nagyon…
b) Hát, már nagyon nem…
c) Még csak az kéne!
Gratulálok! Bármelyik válasza tíz pontot érdemel. Ön művelt, kifinomult olvasó, mi több, minden írók igaz és hűséges barátja. Igazán megérdemli, hogy cserében írjak magának egy tanulságos történetet.
Tehát: Hotel Antarktisz.
De hülye cím! Hát, ott mínusz ötven fok van! Néha kevesebb… Azonnal belefagy a víz a kádba! Még akkor is hideg, ha alaposan felöltözve ül bele az ember. Fagyott szemgolyóval különben sem lehet olvasni. Pláne írni! Nem beszélve a mosdó szélén a döglött kabócákról…