„Olcsít”

Az a magyar nyelv, amely a nemzeti műveltséget hordozza a szépirodalomtól a részecskefizikáig, bizonyos kifejezésbeli és nyelvtani szokásokhoz igazodik. Ezeknek egyenkénti számbavétele csaknem lehetetlen, inkább vegyünk néhány példát, amelyek nem tartoznak a művelt nemzeti köznyelvbe. Ilyen beszédjelenség például a suksükölés és a szukszükölés: „Ha jól beosszuk a pénzünket, fussa mindenre”; a „beosztjuk” és a „futja” kijelentő módú igealakok helyett a felszólító módú igék jelennek meg. Hasonlóképpen az úgynevezett ható igéknél is lehet efféle keveredés: „Nem igaz, nekem ezt nem mondhassa”, pedig a „nem mondhatja” volna a köznyelvi kifejezés. Az efféle nyelvhasználatot évtizedek óta nem szokás a művelt magyar nyelvhasználat részének tekinteni, még akkor sem, ha a nyelvészet (a maga vizsgálati módszerei révén) tudja, hogy az igeragozás morfológiai eseteinek fölcserélése korántsem csupán erre a jelenségre korlátozódik. Számos efféle jelenség volt máskor is a magyar nyelv történetében, voltaképpen ilyenféle az ikes ragozás létrejötte és elterjedése az ősmagyar korban, illetőleg ennek a ragozási rendnek a XXI. századra való visszaszorulása.
A suksükölésnek hívott jelenség – amely a magyar nyelvterület nyugat-dunántúli részén nem nyelvjárási jelenség, míg a székelyeknél minden bizonnyal az – a művelt nyelvhasználat egyik fokmérője, így tárgyalja a Magyar nyelvhelyesség című kötet is, amelynek első kiadása még 1957-ben jelent meg, s a pongyola köznyelvben és népnyelvben meglévőként említi a Nyelvművelő kézikönyv is (1980).
A suksükölés – és egyéb, a köznyelvbe be nem épülő jelenség – még az értelmiség nyelvhasználatában is megtalálható. Hiteles adattömegre támaszkodva 1991-ben a Mozgó Világban Kontra Miklós és Váradi Tamás írt erről Suksükölő értelmiség címmel. A nyelvi jelenségre a magyar társadalom 1945 utáni történelmében lelik meg a magyarázatot. Az erőszakos társadalomátrendezés – amellyel az úgynevezett szocialista építés járt, s amelynek során munkás- és parasztkáderek esti vagy levelező tagozaton szerezték meg (olcsó) diplomájukat, és kerültek bele a kommunista politikai és gazdasági elitcsoportokba – nem járt semmiféle társadalmi nyomással a nyelvi viselkedésre vonatkozóan (és persze egyéb viselkedésre sem). Ezek a rétegek a hivatalos ideológia szerint a népet képviselték, s közülük a becsületesebbje maga is így vélte (esetleg ma is így véli), mindenesetre a „népi demokráciában” természetesen nem lehettek nyílt bírálat tárgyává – még nyelvhasználatukban sem. Az előbb említett Magyar nyelvhelyesség című munka 1969. évi kiadásában a tudós szerzők például nyilván emiatt is köntörfalaznak imigyen: „A suksük-nyelv ma a művelt nyelvhasználat egyik fokmérője, s bár a nyelvnek természetes belső fejleménye, ellentétes az irodalmiság felé emelkedő köznyelvünk fejlődési irányával, népünk művelődési igényével és törekvésével” (194. l.). Meglehetősen ritka eset volt, hogy valaki a különféle rendű és rangú „elvtársak” nyelvi fésületlenségét nyíltan szóvá tegye, bár erre is van eset: Török Gábor szegedi nyelvész Kádár János beszédmódját bírálta… (A következményekről nem vagyok pontosan tájékozva.)
Félreértés ne essék: aki suksüközik, vagy más, a nemzeti nyelvhasználati szokásrendhez (anglománul: sztenderdhez, magyaros hagyománnyal mondva: standardhoz) nem tartozó nyelvi elemekkel él, így ír vagy beszél, mindössze a hajdani tiszta, ám megfoltozott ruhájú emberhez hasonlíthat. S nem a ruha teszi az embert! Ha azonban alaposabban megnézve a foltokat nem a kényszerű (kiműveltségbeli) szegénység okozza, hanem valamilyen szenny, nos, ez esetben más a helyzet: vizsgálható maga az ember.
Meglehetősen köztudomásúvá lett, hogy az egyik politikai párt kormányfőjelöltje az „olcsít” igével fejezte ki azt, hogy olcsóbbá teszi majd hazánkban mindenki életét, mert megolcsóbbít ezt-azt (a fogyasztói társadalom haszonlesőinek örömére). A fogalmazásban amúgy sem jeleskedő jelölt szavára rögtön többeknek eszükbe jutott egy tévéreklám az elmúlt évekből, amelyben egy patikaszert ajánlott valaki a társának, mondván: az nagyon hasznos, „még az orrodat is tisztítsa” (a kijelentő módú „tisztítja” helyett). A reklám nyelvezetét a fél ország bunkóságnak könyvelte el.
Mi a helyzet az „olcsít”-tal? Nézzük csak a hasonlókat: „szép, szebb – szebbít”, „jó, jobb – jobbít”, „öreg, öregebb – öregbít” és végezetül: „olcsó, olcsóbb – olcsóbbít”! Ez a nemzeti köznyelvi szokás: a melléknév középfokú alakját lehet igévé képezni. Ezt a szóalakítási módot írják le a nyelvtanok, például az úgynevezett akadémiai nyelvtan: A mai magyar nyelv rendszere (I: 368.). Az „olcsít” alakú ige nem jutott be a magyar nemzeti nyelv fényes palotájába, abban a környezetben maradt, ahonnan maga a palota egyébként kiemelkedett: a nyelvjárásokban. Engedtessék meg néhány példával igazolni ezt is! A Kiskanizsai szótárban „ócsul” ige van: Valamit ócsút, de nem sokat.
Kórógy falu és környékének szótárában „ócsít” szerepel: Ócsítik a bútorokat, maj vegyönk mi is.
Történelmünk során és főként akkor, amikor még nem volt magyar nemzeti köznyelv, nemzeti irodalmi nyelv, ugyancsak különféle alakú szavak éltek az „olcsóbbá tesz” jelentés kifejezésére. Az Erdélyi magyar szótörténeti tár például 1602-ből „olcsóll”: ő is olcsóllotta a szőlőt, 1699-ből „olcsódik”: olcsódik avagy drágódik a disznó olvasható. Van 1795-ből „olcsóító” is: olcsóító konszenzus. Mindezek az idők folyamán a különböző nyelvjárásokban vagy megmaradtak, vagy kihaltak, mindenesetre a köznyelvbe nem kerültek be.
Talán szükségtelenek további nyelvtörténeti és -tudományi részletek, nélkülük is látható és érthető, nem önmagával a szóval, az „olcsít”-tal lehet baja bárkinek is, hanem azzal a nyelvi viselkedéssel, magatartásmóddal, amely – különféle okok miatt – nem látszik tekintettel lenni azokra a (nem is mindig) íratlan használati sajátságokra, amelyek a művelt nemzeti nyelvet jellemzik. Hadd tekintsek (kacsintsak?) vissza: tapasztaltunk efféléket hajdan „a szocializmus út-ján” – a fiatalok kedvéért írom: ez volt Kádár János betűejtése. Az „olcsít” nem tartozik a nemzeti nyelvnek abba a rétegébe, amelyet a sajtónak, rádiónak és televíziónak, a közéletnek az íratlan szabályok szerint használnia illik.