Minarik Ede, a derék mosodás állította ugyanezt egy (a!) csapatról, s e mondatával (enyhe, literátus átok) el is sáncolta magát az irodalomban. Tanulság: micsoda mondataink valának közös vágyaink ébrentartására, s minő hülyeségekben gázolunk amúgy. Kell egy professzor, állítom némi oldalirányú veszélyérzettel, hogy ezt a nyelvi nyomot is behavazza az irodalom. De mégis: van megoldás, ugyanis egy irodalomprofesszor szükségeltetik, általában, aki úgy beszél odaátról ide, mintha meghasogatott függöny volna a nyelv. Jó volna egy öreg tanár, de nem afféle egyetemi kecske vagy kiszálkásodott húsú gourmand, szolid szavú, álmatag zsoldos, á, dehogy. Kell(ett) Grezsa Ferenc, legelsősorban is. Olvasom őt, régi tanulmányait: erő és unalom. Csak a klasszikusoknál fonódik össze így, ennyire szétválaszthatatlanul a pontosság és a mennyiség. Szép, boltozatos bekezdések, aztán még húsz és száz. Kibírhatatlan. Nélkülözhetetlen.
Még Szegeden tanítottam a főiskolán, féltudományos miliőben gyökerezve. Egy nap kisbuszra szállt a tanszék, hogy részese legyen Grezsa tanár úr beavatásának, hogy miként és milyen okból fogja őt a pesti professzorok vékonyan vajazott karéja diszciplinárisan megvendégelni. Abban bizonyosak voltunk, hogy a tudományok doktoraként tér meg Vásárhelyre, no, de milyen áron?… Ízekre szedik a mi drága professzorunkat, szétbabrálják laboratóriumi mérlegének huzalozását. Leparkoltunk az Akadémia tövében, az oktatók behömpölyögtek a pestszürke szentélybe. Bent épp tatarozás folyt, a nagyterem levedlette minden aranyozását, s úgy lógott bele a finom porszemeket táncoltató csönd, mint egy borzas, keserű bajusz. Jöttek a tudósok és a művészek csudát látni, hogyan győz Feri bátyánk e kései tornán.
Czine áradó, sírós hangon pálcázta-kente a hőst. Tamás Attila Németh László József Attila-vakságáról bontogatta a kötést, s volt engesztelhetetlen, széplelkű „könyvvizsgáló”. A botrány sem maradhatott el: jó Vekerdi László mondta vala, hogy nyilván, e védés (kvázipolitikai) jelentőségét tekintve szó sincs arról, hogy itt bárki azt óhajtaná, hogy Mécs Imre puszilja meg Csurka István fenekét. A tudományos és magánéleti megrökönyödés könnyű tüllje úszott alá a légből, terített sátrat a bent ülőkre, akik alig mozdultak a pillanat terhe alatt, ó, meddig tart még, istenem!
Grezsa válaszolt az opponenseknek, aztán ebédelni mentünk. Ott fogadta a gratulációkat, fáradtan, homlokába hullott hajjal. Amikor én következtem protokoll és illem szerint, és sután átöleltem, egy mondatot súgott, amit azóta is a bőröm alatt hordok. (Egyszer talán elárulom…) A desszert után felkerekedett a tanszék, és Szegednek vette az irányt. A hazaúton be nem állt a szám. Vörös László elborzadva méregetett, Kovács Andris szégyellte magát, a sofőr nyomta a gázt. Szegedtől a családi Skodával utaztunk Hódmezővásárhelyre, Márta vezetett. A híd után felforrt a hűtővizünk. Reménytelennek tetszett minden, míg egy bordó Dacia le nem fékezett rokkant gépjárművünk mellett. Az utasai, a körülményeket mérlegelve, úgy döntöttek, hogy elvontatnak minket Vásárhelyig. (A Daciában egyébként a Grezsa család ült. Grezsa Pista vezetett, édesapja, a professzor az „anyósülésen”, Eszter néniék hátul. Ekkor még sejtelmem sem volt, hogy Feri bácsi halálos beteg. Őt is csak úgy vitte a gép, mint a mi tehetetlen, kiszáradt kocsinkat. Ez a történet vége).
A vásárhelyi televízió megbízott egy Grezsáról szóló portréfilm elkészítésével. A munkát elvégeztem, volt benne stúdióbeszélgetés, szülői ház, régi bizonyítványok, átvonuló orosz csapatok megidézése, tanári és egyetemi pályakezdés. A végén egy totálkép: Grezsa áll a Hóvirág utcai társasház előtt, miközben szól Mozart Rekviemje. Az apró alak (a felvétel körülbelül húsz méterről készülhetett) azt hiszem, egyszer sem volt annyira közel a nézőhöz, mint így, utólag kikeresve őt a kert játékos árnyai közül.
Nehezen, tanáros merevséggel nyilatkozott. Élvezetesek csak az előmunkálatok voltak, amikor a portréfilmet közösen tervezgetve sétálgattunk a Tóalj utca környékén. Meghívott egy fröccsre, a Pirosba; éreztem, bizalmas dolgot akar mondani. Erre-arra terelte a témákat, mire rászánta magát, hogy közölje: Németh László nem volt szocialista. Két dolgot szeretett volna: védőrendet (a kiválóak védelmét) és új nemességet (a nem csak munkakörük szerint értelmiségiek társadalmát). Nem igazán értettem mondandójának jelentőségét. Ma dereng valami: egyrészt figyelmeztetett tanulmányainak helyes értelmezési módjára, s csak épp annyit „vont vissza” belőlük, amennyi nem az erkölcsi érzékenységen, hanem a gondos olvasáson és a széles értelemben vett szövegkörnyezeten múlik, másrészt kivonta Némethből az ideológiát, megcsillantva ezzel a közösség ideológiamentes szolgálatának lehetőségét. (Az elkötelezettség pártsemleges magányossága!) Még sétafikáltunk vagy fél órát, majd hazakísértem. A tévé bemutatta a portréfilmet, kétszer, mert első alkalommal valami műszaki hiba miatt kimaradt az adás. Én csak egyszer néztem meg, még a vágószobában. Máig sem tudom, hogy sikerült.
Grezsa professzor úr a vásárhelyi ellenzék spiritusz rektorának számított, az alakuló MDF maroknyi csapatát kísérgette klubokból emeleti előadótermekbe, Fejér Csabáék városszéli kúriájából nagygyűlésekre. Nem politizálva merült a „fősodorba”, csendesítette a hullámokat. Mégis megbélyegezték (talán a politikusnak kiszemelt nagyfia, Feri „izgágasága” miatt). Egy tévévitában komisszárnak nevezte egykori tanártársa, Farkas Ferenc. Farkas (a népszerű „Plömi”) nem érzékelte, hogy ami az országos színpadon csípős retorika, az a kisvárosban, ahol mindenki ismer mindenkit, mély igazságtalanság és méltánytalanság lehet. Plömi, akit Grezsa hívott a gimnáziumába tanárnak, elveszítette a történelem fonalát, s még jó, ha csak azt.
Utóbb – Grezsa professzor halála után – más kellemetlenség is történt. A róla mintázott mellszobrot a gimnázium előtti sétányon állították fel, s ezt később többször megrongálták, lefújták festékkel, szemüvegét letörték. Simon Feriék éjszakai ügyeletet tartottak a sétányra néző tanteremben, hogy rajtakapják a tetteseket, de eredménytelenül. A szobrot visszamenekítették az alma materbe. A volt egyetemi tanár, a város díszpolgára békességre lelt.
Az egyik biztos időpont, amikor Vásárhelyre utazom (s ebben ne restelljünk jelképiséget keresni!), halottak napja. Dadi, Aran, Emmi néni, Elza néni, a Mama, Nagyanyó, továbbá Láng tanár úr és Grezsa professzor. Sovány csokrocska, rövid ima mindannyiuknál. Ősszel legszebb a temető. (Hiányoztok…)
Százak térhettek haza: így zajlottak az orosz–ukrán háború fogolycseréi + videó
