- Pávaól -

Kovács Imre Attila
2002. 06. 21. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Minarik Ede, a derék mosodás állította ugyanezt egy (a!) csapatról, s e mondatával (enyhe, literátus átok) el is sáncolta magát az irodalomban. Tanulság: micsoda mondataink valának közös vágyaink ébrentartására, s minő hülyeségekben gázolunk amúgy. Kell egy professzor, állítom némi oldalirányú veszélyérzettel, hogy ezt a nyelvi nyomot is behavazza az irodalom. De mégis: van megoldás, ugyanis egy irodalomprofesszor szükségeltetik, általában, aki úgy beszél odaátról ide, mintha meghasogatott függöny volna a nyelv. Jó volna egy öreg tanár, de nem afféle egyetemi kecske vagy kiszálkásodott húsú gourmand, szolid szavú, álmatag zsoldos, á, dehogy. Kell(ett) Grezsa Ferenc, legelsősorban is. Olvasom őt, régi tanulmányait: erő és unalom. Csak a klasszikusoknál fonódik össze így, ennyire szétválaszthatatlanul a pontosság és a mennyiség. Szép, boltozatos bekezdések, aztán még húsz és száz. Kibírhatatlan. Nélkülözhetetlen.

Még Szegeden tanítottam a főiskolán, féltudományos miliőben gyökerezve. Egy nap kisbuszra szállt a tanszék, hogy részese legyen Grezsa tanár úr beavatásának, hogy miként és milyen okból fogja őt a pesti professzorok vékonyan vajazott karéja diszciplinárisan megvendégelni. Abban bizonyosak voltunk, hogy a tudományok doktoraként tér meg Vásárhelyre, no, de milyen áron?… Ízekre szedik a mi drága professzorunkat, szétbabrálják laboratóriumi mérlegének huzalozását. Leparkoltunk az Akadémia tövében, az oktatók behömpölyögtek a pestszürke szentélybe. Bent épp tatarozás folyt, a nagyterem levedlette minden aranyozását, s úgy lógott bele a finom porszemeket táncoltató csönd, mint egy borzas, keserű bajusz. Jöttek a tudósok és a művészek csudát látni, hogyan győz Feri bátyánk e kései tornán.
Czine áradó, sírós hangon pálcázta-kente a hőst. Tamás Attila Németh László József Attila-vakságáról bontogatta a kötést, s volt engesztelhetetlen, széplelkű „könyvvizsgáló”. A botrány sem maradhatott el: jó Vekerdi László mondta vala, hogy nyilván, e védés (kvázipolitikai) jelentőségét tekintve szó sincs arról, hogy itt bárki azt óhajtaná, hogy Mécs Imre puszilja meg Csurka István fenekét. A tudományos és magánéleti megrökönyödés könnyű tüllje úszott alá a légből, terített sátrat a bent ülőkre, akik alig mozdultak a pillanat terhe alatt, ó, meddig tart még, istenem!
Grezsa válaszolt az opponenseknek, aztán ebédelni mentünk. Ott fogadta a gratulációkat, fáradtan, homlokába hullott hajjal. Amikor én következtem protokoll és illem szerint, és sután átöleltem, egy mondatot súgott, amit azóta is a bőröm alatt hordok. (Egyszer talán elárulom…) A desszert után felkerekedett a tanszék, és Szegednek vette az irányt. A hazaúton be nem állt a szám. Vörös László elborzadva méregetett, Kovács Andris szégyellte magát, a sofőr nyomta a gázt. Szegedtől a családi Skodával utaztunk Hódmezővásárhelyre, Márta vezetett. A híd után felforrt a hűtővizünk. Reménytelennek tetszett minden, míg egy bordó Dacia le nem fékezett rokkant gépjárművünk mellett. Az utasai, a körülményeket mérlegelve, úgy döntöttek, hogy elvontatnak minket Vásárhelyig. (A Daciában egyébként a Grezsa család ült. Grezsa Pista vezetett, édesapja, a professzor az „anyósülésen”, Eszter néniék hátul. Ekkor még sejtelmem sem volt, hogy Feri bácsi halálos beteg. Őt is csak úgy vitte a gép, mint a mi tehetetlen, kiszáradt kocsinkat. Ez a történet vége).

A vásárhelyi televízió megbízott egy Grezsáról szóló portréfilm elkészítésével. A munkát elvégeztem, volt benne stúdióbeszélgetés, szülői ház, régi bizonyítványok, átvonuló orosz csapatok megidézése, tanári és egyetemi pályakezdés. A végén egy totálkép: Grezsa áll a Hóvirág utcai társasház előtt, miközben szól Mozart Rekviemje. Az apró alak (a felvétel körülbelül húsz méterről készülhetett) azt hiszem, egyszer sem volt annyira közel a nézőhöz, mint így, utólag kikeresve őt a kert játékos árnyai közül.
Nehezen, tanáros merevséggel nyilatkozott. Élvezetesek csak az előmunkálatok voltak, amikor a portréfilmet közösen tervezgetve sétálgattunk a Tóalj utca környékén. Meghívott egy fröccsre, a Pirosba; éreztem, bizalmas dolgot akar mondani. Erre-arra terelte a témákat, mire rászánta magát, hogy közölje: Németh László nem volt szocialista. Két dolgot szeretett volna: védőrendet (a kiválóak védelmét) és új nemességet (a nem csak munkakörük szerint értelmiségiek társadalmát). Nem igazán értettem mondandójának jelentőségét. Ma dereng valami: egyrészt figyelmeztetett tanulmányainak helyes értelmezési módjára, s csak épp annyit „vont vissza” belőlük, amennyi nem az erkölcsi érzékenységen, hanem a gondos olvasáson és a széles értelemben vett szövegkörnyezeten múlik, másrészt kivonta Némethből az ideológiát, megcsillantva ezzel a közösség ideológiamentes szolgálatának lehetőségét. (Az elkötelezettség pártsemleges magányossága!) Még sétafikáltunk vagy fél órát, majd hazakísértem. A tévé bemutatta a portréfilmet, kétszer, mert első alkalommal valami műszaki hiba miatt kimaradt az adás. Én csak egyszer néztem meg, még a vágószobában. Máig sem tudom, hogy sikerült.

Grezsa professzor úr a vásárhelyi ellenzék spiritusz rektorának számított, az alakuló MDF maroknyi csapatát kísérgette klubokból emeleti előadótermekbe, Fejér Csabáék városszéli kúriájából nagygyűlésekre. Nem politizálva merült a „fősodorba”, csendesítette a hullámokat. Mégis megbélyegezték (talán a politikusnak kiszemelt nagyfia, Feri „izgágasága” miatt). Egy tévévitában komisszárnak nevezte egykori tanártársa, Farkas Ferenc. Farkas (a népszerű „Plömi”) nem érzékelte, hogy ami az országos színpadon csípős retorika, az a kisvárosban, ahol mindenki ismer mindenkit, mély igazságtalanság és méltánytalanság lehet. Plömi, akit Grezsa hívott a gimnáziumába tanárnak, elveszítette a történelem fonalát, s még jó, ha csak azt.
Utóbb – Grezsa professzor halála után – más kellemetlenség is történt. A róla mintázott mellszobrot a gimnázium előtti sétányon állították fel, s ezt később többször megrongálták, lefújták festékkel, szemüvegét letörték. Simon Feriék éjszakai ügyeletet tartottak a sétányra néző tanteremben, hogy rajtakapják a tetteseket, de eredménytelenül. A szobrot visszamenekítették az alma materbe. A volt egyetemi tanár, a város díszpolgára békességre lelt.

Az egyik biztos időpont, amikor Vásárhelyre utazom (s ebben ne restelljünk jelképiséget keresni!), halottak napja. Dadi, Aran, Emmi néni, Elza néni, a Mama, Nagyanyó, továbbá Láng tanár úr és Grezsa professzor. Sovány csokrocska, rövid ima mindannyiuknál. Ősszel legszebb a temető. (Hiányoztok…)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.