Piros lap Gerhard Schröder kancellárnak?

A kancellár felgyűrt ingujjal hadonászott, a főtitkár a térdét csapkodta, a parlamenti frakció vezetője az egekre emelt szemekkel hozsannázott – e belső hármas mögött pedig lendületesen zengett a „szoci”-keret további tagjainak dalárdája: „Deutschland vor, noch ein Tor!”

- Kitekintő -

Eleget tett a további gólszerzés felhívásának a válogatott, és nyolc találattal terhelte meg a szaúdiak hálóját. Gerhard Schröder pedig kipipálhatta a világbajnoki kirándulás első sikerrel vett akadályát, abban a reményben, hogy ha a „Nationalelf” továbbra is elfogadhatóan szerepel, akkor elmélyül a németek szeretete hazájuk és az azt irányító kabinet iránt. A szeptemberi választás eredményébe vetett remény pedig megfelel majd a legendás szakvezető, Sepp Herberger taktikai elképzelésének: „Laposan játszani és magasan nyerni.”
Az SPD–Zöldek együttes ötven százalékban máris eleget tett annak a követelésnek, amely 1954-ben – a magyar szurkolók itt fogják be a fülüket és hunyják be a szemüket – a Puskás-féle „csodacsapat” elleni 3-2-t eredményezte. A Gerhard Schröder–Joschka Fischer támadóék mindeddig a valóban laposnak nevezhető, kevés örömet hozó, sok magyarázatra szoruló oldaladogatásokkal tündökölt, a munkanélküliséget, a gazdasági pangást, meg a legutóbb kipattant sztrájkokat nem sikerült kidribliznie, és az előjelek szerint biztosan számíthat a polgárok piros lapjára – hacsak a Távol-Kelet zöld gyepén nem sikerül jelentős fordulattal befolyásolni az ország lelátóin uralkodó borús hangulatot. A labda művészei hivatottak ugyanis arra, hogy utolsó esélyhez segítsék a kormánypártokat. A futball mint identifikációs doppingszer… A szociáldemokraták kampányprogramjának kidolgozásánál a hajdani amatőr labdarúgó Schröder csalódottan fordult munkatársaihoz: „Nem lehet valami hatásos nyulat elővarázsolni a kalapból?” Az „elvtárshölgyek” egyike letörten megjegyezte: „Nem egyre, hanem háromra lenne szükségünk.” A sajtó előtt a főtitkár szófukaran bejelentette: „Nem találtunk nyulat.” Közben a futballal szemben támasztott remény is összezsugorodott: az Írország elleni szerény 1-1-et követően ma a válogatottnak legalább újabb döntetlen szükséges Kamerun „megszelídíthetetlen oroszlánjai” ellen ahhoz, hogy a német küldöttségnek ne kelljen a bőröndök csomagolására összpontosítania.
Rudi Völler csapatfőnök meg a kancellár gondjai azonosak: a küzdeni tudásonban kénytelenek keresni a megoldást. A Schröder-gárdára is kemény párharcok várnak a Stoiber-kihívókkal szemben. A miniszterelnök eddig az „ő vagy én” jelszóra építette taktikáját, elfeledve a futballigazságot, mely szerint „a sztár mindig a csapat”. Még akkor is, ha abban a rendszeresen kifütyült védelmi miniszter, Scharping ismételten öngólokkal tarkította az SPD-akciókat. A kormányfő a múltból igyekszik erőt meríteni, elődeinek gyakorlata ugyanis rendre a várt sikert eredményezte: Münchenben a szociáldemokrata Helmut Schmidt, Rómában a kereszténydemokrata Helmut Kohl szorongatta lelkesen Franz Beckenbauer meg Lothar Matthäus izzadságtól nedves kezét – a két világbajnoki címet követő választások eredménye nem szorul bővebb magyarázatra.
A jelenlegi kancellár számára már a nyolcaddöntőbe jutás is reményt keltő, tért ölelő átadással érne fel. A mai vereség viszont lesre állítással. A hangulatbarométer higanyszála annál is inkább zuhanó tendenciát mutat, hogy az afrikaiak becsúszó szerelése mögött német szaktudás áll: a germán Winfried Schäfer edzői munkája. Micsoda galád konstelláció! A „fekete” ellenfelek fenyegetése lélegzetelállító, mindegy, hogy a pályán Patrick Mboma, vagy a politikai színpadon Edmund Stoiber bűvöli-e sikeresebben a diadalt magában rejtő „kerek bőrt”.