Summa cum nulla

Ab-cug e-gye-tem! – skandáltam magamban némán, de csillogó szemekkel, amikor tegnap leemeltem a polcról a Felsőoktatási felvételi tájékoztatót. Vaskos, szürke kiadvány, semmi extra, de ablakot pucolni jó lesz, mert könyvégetést azért mégse, így a polgári lét eszmélésének hajnalán.
Főként a költségtérítéses képzésben tanulók által fizetendő díjak című táblázatra fájt a fogam. Ez a leggyűlöletesebb oldal, amelyen ötjegyű számot csak elvétve találni a 120 ezer, 150 ezer forint/féléves bejegyzések között, és itt van az én választott alma materem is, szintén hatjegyű kategória, természetesen.
Édes istenem! Mi mindenre lehetne költeni azt a temérdek pénzt! Könyvekre, színházra, nyaralásra. De most már jobb lesz. Hiszen új korszak köszöntött ránk, amelyben megszűnik az embernek tanulmányi osztály általi kizsákmányolása. Amikor nem a papír, hanem a szikár tudás számít. Hála néked, Gál J. Zoltán!
Mert mit erőlködjek öt évig posztgraduálisan? Menjek minden hét végén, hóban, szélben, napsütésben az előadótermek sokat látott ülőkéit koptatni? Mikor mindenem adott a kormányszóvivőséghez: középiskolai végzettség, beiratkozás különféle felsőoktatási intézményekbe, Bálint György-ös újságírói képesítés?
Méregdrága önképzés helyett inkább szép nyugodtan kidekkolom a következő négy évet (rossz esetben), megvárom, amíg a nép menetrend szerint leváltja az aktuális kormányt, aztán besétálok a Miniszterelnöki Hivatalba, bemutatom az érettségi bizonyítványomat, és lesem a megbízatásomat.
De akarok én a Miniszterelnöki Hivatalban portás lenni? Vagy fűtő? Esetleg levélkihordó? Persze hogy nem. Így szépen letöröltem a port a felvételi tájékoztatóról, és finoman visszahelyeztem a polcra.