Assisi Szent Ferenc is pihenni és erősödni tért be ide 1225 szeptemberében. A templom papjának vendégszeretetét élvezte, aki rendelkezésére bocsátott egy kicsi melléképületet. Társaival itt húzódott meg a Poverello, az egyetlen helyiségből álló lak egyszerre volt dormitórium és refektórium. Ma is látható kémény nélküli, füstös „konyhájának” tűzhelye. Az elhatalmasodó szembetegségtől gyötört, csaknem vak szerzetes életét aligha tette könnyebbé a helyiségben kavargó füst.
Ha a magányt kereste itt Francesco, vágya csak részben teljesedhetett, mert hatalmas tömeg követte, és a sokaság jókora kárt tett a pap szőlőjében. Rieti öt-hat kilométerre van La Forestától, és III. Honorius pápa kíséretével együtt éppen Rietiben tartózkodott ebben az időben. Sok egyházi méltóság is találkozni akart a szentség hírében álló szegény emberrel. Annak a házikónak, amelyben Szent Ferenc és társai laktak, csak egyetlen bejárata volt, a látogatók pedig a szőlőn keresztül léphettek a szent elé. Amíg várakoztak a bebocsátásra, a szőlőben pihentek meg, és a szüret előtt álló fürtöket alaposan megdézsmálták. A vendégszerető házigazda meglehetős rosszallással nézte egyre tetemesebb kárát, ám a nagy realista és misztikus Ferenc türelemre intette: „Ne háborogj, és ne botránkozz tovább, uram, mert ezen már nem változtathatunk.” Megígérte neki, hogy a legjobb, tizenhárom mérőnyi terméshez képest kipótolja a bort húszmérőnyire. A szüret után csoda történt, és a termés valóban húsz mérő lett, ami pedig még teljesen ép ültetvénnyel is lehetetlen lett volna, nemhogy egy erősen megtépázottal, csaknem teljesen letarolttal.
A templom mellé később kolostor épült, majd a szűk kis egyházat is kibővítették. A rendház mai lakói készségesen kalauzolják az ide betérő látogatókat, megmutatják kincseiket, a középkori freskómaradványokat, a kerengőt, a rendház alatt található barlangot. Ez utóbbi arról nevezetes, hogy Szent Ferenc ide vonult vissza imádkozni és elmélkedni, sőt a legújabb kutatások szerint legalább részben, de lehet, hogy teljes egészében itt írta a Naphimnuszt. Sok kutató ugyanis úgy véli, hogy a legendából ismert körülmények jobban illenek La Forestára, mint a korábban – szintén a legendák alapján – gondolt San Damianóra. A teremtmények éneke a Perugiai legenda szerint a szent életének legnyomorúságosabb időszakában született. A Krisztus sebeivel megjelölt koldust a vakság mellett erős szemfájdalmak is kínozták. Pihenni és aludni a betegség gyötrelmei, valamint a körülötte és rajta szaladgáló egerek miatt nem tudott. „De nemcsak éjjel, hanem nappal is szerfölött zaklatták, úgyhogy még akkor is, amikor evett, felmásztak az asztalára. Társai és maga is úgy vélték, ez az ördög incselkedése, mint ahogyan az is volt” – olvashatjuk a legendában. A Naphimnusz túláradó öröme ezzel a háttérrel érthető meg igazán. Szent Ferenc életének néhány kutatója szerint az egérinvázió sokkal inkább képzelhető el La Forestában, mint San Damianóban – meséli büszkén alkalmi idegenvezetőnk.
La Foresta ma is csodák színhelye, egészen hétköznapi csodáké. Egyetlen ferences atya él itt, Padre Valerio, aki megkíséreli a lehetetlent: visszavezeti az életbe azokat a súlyos krízishelyzetből érkezőket, akik gyógyulásuk érdekében vállalják a szigorúan emberközpontú, de a felületes szemlélő számára számtalan kemény tiltásból álló feltételeket.
A kolostor ma az X-világ része. Névtelenségbe burkolózó kísérőnk, akinek jóvoltából megismerhettük a kolostor történetét, hamar megnyílik, és bemutatja a jelen állapotokat is. Nagy szeretettel mesél erről a különös, elszigetelt életről, amelyik egy másfajta, a kábítószerek következményeként föllépő teljes zártságból vezet a szabadságba. Ő maga is súlyos drogos volt. Tizenhat év narkózás után érkezett meg az X-világba. Édesapja halála döbbentette rá, hogy változtatnia kell korábbi életén. A halál végérvényesen lezár valamit, és még akkor is szembesít az elkerülhetetlennel, ha csak egy formális kapcsolatnak vet véget. Kísérőnk szinte minden érzelem nélkül emlékezik vissza élete talán legmegrázóbb élményére. Közötte és a családja között már rég nem volt kapcsolat, ezért nem gondolta volna korábban, hogy érdekelni fogja, vagy bármilyen hatással lesz rá apja halála. És mégis, ott, a halálos ágynál állva értette meg azt, hogy most már semmit sem tehet. Minden elmulasztott szó és tett végérvényesen pótolhatatlan.
A meredek hegyoldalba épült kolostor alatti füves teraszon beszélgetünk. A májusi napsütés és a közeli erdő madárzaja szinte valószínűtlenné teszi azt a rengeteg fájdalmat és kilátástalanságot, amelyet a kábítószer-függőség okozott. Talán ez a tárgyilagos, már-már szenvtelen visszaemlékezés is a gyógyulás jele. Szakítani a narkotikumokkal persze nem volt könnyű. A nehézségekről egyetlen szót sem ejt, elbeszéléséből csupán az derül ki, hogy nagyon akarta a változást. Megérett benne a gondolat, hogy a végső gyógyulás érdekében belép az X-világ valamelyik közösségébe. Beszélt más drogrehabilitációs központokkal, és ezután választotta az X-világot. Ahhoz azonban, hogy fogadni tudják, tisztává kellett válnia. A kábítószerről fokozatosan mondott le, és másfél hónap alatt sikerült megszabadulnia a napi öt gramm herointól. 1996. augusztus 1-je óta semmilyen drogot nem használt. Kesernyésen mosolyogva mutatja karjának szétlőtt vénáit. Szikár, középtermetű, szemüveges ember, a harmincas éveiben járhat. Mintha teljesen érzelmek nélkül, szinte kívülről látná akkori önmagát.
A gyógyulás azonban sokkal hosszabb folyamat eredménye, és talán még most sem ért a végére. Amikor leszokott a heroinról, sokáig tartott, míg vissza tudott térni a normális kerékvágásba. Külön erőfeszítést jelentett a rendszeres étkezéshez való hozzászokás. Három hónapba telt, de ezt az időt már az X-világ közösségében töltötte. Addigra újból beleszeretett az életbe. A jövője azonban még mindig kérdéses. Nem akar véglegesen a remeteségben maradni, de egyelőre úgy érzi, hogy itt van a helye.
Ez a sokat szenvedett ember akkor van igazán elemében, ha az X-világról, a saját közösségéről beszélhet. Megkülönböztetett szeretetet érezni a hangjában azok iránt, akik létrehozták, fenntartják és irányítják az X-világ életét. A program egy ferences szerzetes, Padre Eligio álmából született, aki a hatvanas évek társadalmi válságtüneteinek orvoslására először egy telefonszolgálatot dolgozott ki Milánóban. A Telefono Amico 1964-től napjainkig megszakítás nélkül üzemel, és naponta tízezer hívást bonyolít le: a világ minden táján élő emberekkel tartják a kapcsolatot. Igaz, időközben a technikai lehetőségek bővülésével az új közvetítőket is felhasználják; az interneten keresztül bárki küldhet Padre Eligiónak levelet, a honlapjáról megismerheti az életét és az elgondolásait.
A módszer 1975 óta működik a mai formájában. Bár Padre Eligio saját rendtársai között is szép számmal akadtak olyanok, akik nem értettek egyet kezdeményezésével, végül elöljárói mégis hajlottak arra, hogy a Toscanai Ferences Rendtartomány a rendelkezésére bocsásson egyet a megüresedő konventek közül. Az első közösség 1978-ban alakult meg. Azóta 358 helyen élnek olyan gyógyulni akaró fiatalokból álló csoportok, akik Padre Eligio tanácsait követik. Többségük Itáliában található, kettő Spanyolországban működik. És hogy miben más a gyógyulásnak ez az útja, mint a többi rehabilitációs program? Az X-világ mindenekelőtt a szereteten, a ferences életen és lelkületen alapszik. Nem terapeutikus csoportok jönnek létre, mint a többi drogrehabilitációs központban – hangsúlyozza többször is kísérőnk. Ezen valószínűleg azt kell érteni, hogy a gyógyulást itt a személy felé forduló figyelem és szeretet segíti. Elfogultsága érthető, hiszen talán semmire sem jutna a maga problémájával, ha nem kapaszkodna ilyen hallatlan erővel és megható, gyermeki bizalommal az X-világba. Az itt élők napról napra átélhetik az egymásrautaltság örömét, és megtapasztalhatják, hogy az együttlétek során minden olyan kérdéssel foglalkoznak, amely a személyt érinti. Magával az élettel szembesülnek. Ehhez képest a drog problémája szinte másodlagossá válik. Lassanként újból megtanulnak élni. Nemcsak kábítószerfüggők keresnek gyógyulást és menedéket az X-világ közösségeiben, hanem más szenvedélybetegek és a legkülönfélébb egzisztenciális krízishelyzetekből érkezők is. Az utóbbi időben az alapító, Padre Eligio AIDS-betegekkel is foglalkozik, Milánóban létrehozott egy speciális klinikát az ápolásukra.
A Mondo X lakóinak hétköznapi élete a párbeszéden és a munkán alapszik. Talán szemérmességből, talán hogy a közösség minden rászoruló ember felé kitáruló nyitottságát hangsúlyozza, idegenvezetőnk nem említi az X-világra az alapító személyén és a munkatársakon keresztül döntő befolyást gyakorló ferences lelkiség hatását. Közvetve azonban kiderül, hogy mennyiben franciskánus az életük.
Az élet felé fordulásuk egészen megdöbbentő. Merik vállalni például annak a kockázatát is, hogy a közösségekben nincs sem pszichológus, sem orvos. Egymást támogatva szoknak vissza az életbe. A régebb óta itt élőket egyszerűen követik a frissen belépő fiatalok, tőlük tanulják el magát az életformát. Az első, amit el kell sajátítaniuk, nem más, mint a testvéri szeretet és az önzésből eredő problémák félretétele. Más szemmel kell nézniük a másik embert, mint ahogyan korábban megszokták. A munka csak eszköz arra, hogy megismerjék egymást, illetve hogy megismertessék önmagukat. Ugyanakkor a sokszor súlyos elvonási tüneteket is nehéz fizikai munkával próbálják meg csillapítani. „Elég, ha erősen akarjuk a változást” – mondja kísérőnk.
Keményen dolgoznak, efelől semmi kétsége nem lehet a kolostor környékét végiglátogatóknak. Körül jól rendezett gazdaság látható, komoly mezőgazdasági munkát végeznek. Mindent maguk termelnek meg, és a farmon állatokat is tartanak. Külön kis sütőházuk van, ahol maguk készítik el a kenyerüket. Nem tarthatnak pénzt, a jobb adottságok között élő közösségek kisegítik a szegényebbeket. Bevételekhez csak a közösség juthat, La Forestában részint az idegenforgalomból, részint pedig az asztalosműhelyük révén.
Életük napi ritmusa nem különösebben spártai egy egészséges ember számára, ám a rendszerességhez való hozzászokás egyáltalán nem könnyű feladat azoknak, akiket korábban egy mindenek fölé hatalmasodó szenvedély tett fogollyá. La Forestában háromnegyed hétkor van ébresztő, héttől fél nyolcig tart a reggeli. Ez az együttlét egyben alkalom arra is, hogy a napi teendőket megbeszéljék; ekkor döntik el, hogy ki milyen feladatot kap aznapra. Háromnegyed kettőig dolgoznak, utána következik az ebéd. A délutáni feladatokat ebéd közben beszélik meg. Mediterrán országról lévén szó, az ebédet az elengedhetetlen szieszta követi, utána folytatják a munkát hétig. Ezt követően tanulnak, művelődnek, majd elimádkozzák a vesperást. A vacsora nyolctól kilencig tart, ismét megbeszéléssel, a nap és az elvégzett munka értékelésével egybekötve. Szombati napirendjük nagyon hasonló, de kevesebbet dolgoznak, vasárnap pedig semmit sem, és közösségileg vesznek részt a szentmisén. Délután, ha az időjárás engedi, a szabad ég alatt tanulnak, sétálnak, beszélgetnek.
A gyógyulás útjára lépett emberek hétköznapjait szigorú megszorítások szabályozzák. Idegenvezetőnk kicsit mintha élvezné is a számtalan tiltás sorolását. Vagy mintha büszke lenne arra, hogy mindezt vállalni tudja. Tilos a dohányzás, nem olvashatnak újságot, nem nézhetnek tévét, nem hallgathatnak zenét, és nem is zenélhetnek, nem telefonálhatnak. A szülőkkel kizárólag levélben tarthatnak kapcsolatot, havonta egy levél az engedélyezett. Ha valaki belép a közösségbe, először négy vagy hét hónap múlva találkozhat a szüleivel. Ellentétben a többi terapeutikus módszerrel, amelyek általában három év elteltével tekintik gyógyultnak a programban részt vevőt, itt ennyi idő múlva mindössze tíz napot engedélyeznek, amelyet az X-világ lakója a családjával tölthet el. És ha van olyan ember, aki örökre valamelyik közösség lakója szeretne maradni, annak sincs semmi akadálya. Csak az biztos, hogy mikor lép be valaki, de hogy meddig marad, az menet közben derül ki – magyarázza idegenvezetőnk. „Minél többet él közöttünk valaki, annál biztosabb a maga helyén.”
Persze vannak szép számmal olyanok is, akik nem bírják ezt az életet. Tíz jelentkezőből hat dönt a távozás mellett. Az X-világ teljesen önkéntes, bármikor el lehet hagyni a közösséget, de az ott maradók párbeszéd útján igyekeznek elérni, hogy mindenki a számára legjobb döntést hozza meg. Tapasztalatuk szerint azok maradnak legtovább, akik azonnal elmennének, és akiknek a belépéskor nagyon vonzó az X-világ életformája, nem sokáig élnek közöttük. A döntést azonban nagyon komolyan veszik, aki elment, csak kivételes esetekben térhet vissza. Máskülönben szállodává válna a kolostor – magyarázza idegenvezetőnk.
Talán éppen ez az erős elhatározás teszi „élővé” a kolostort és környezetét. Az emberi döntések komolyan vétele és tiszteletben tartása. Nem szerzetesek lakják, de mégsem egy egészségügyi vagy szociális intézménnyé átalakított „halott” világ ma La Foresta. De nem is börtön. Ha valahol, hát akkor itt válik szinte tapinthatóvá a szabadság lényege; az az egyszerű tény, hogy a szabadulás csak a szeretet révén válhat valósággá, és a szeretet lemondás nélkül csak üres szó.
Demjén Ferenc
Demjén Ferenc sikeres műtéten van túl, kollégái üzentek neki
