Üzenet a túlvilágról

Eddig még sosem találkoztam a halállal, pedig képzeletben százszor is meghaltam. Égtem kénes füsttel bércek tetején, havas sziklákon, szerelmek tüze változtatott fáklyává, harcoltam puszta kézzel vadállatok ellen sűrű erdő mélyén, és vártam a halált fekete éjszakákon. De ez a halál más volt.
Talán el sem tudom mondani, csak suttogva, kuszán. Sírva, tépve a szájam szélét, amelyet, lám, véresre harapdáltam kínomban.
Az éjszaka haldokló embert hoztak be a kórterembe. Orvosok hada toporgott mellette órákig, aztán eloltották a lámpát, és kivonultak a teremből. Egyedül maradtam vele. Ágya szélére ültem, és a homlokát simogattam részvéttel. Egyszer csak feleszmélt.
„Rozika, Rozika…” – suttogta erőtlenül. Egyre nyugtalanabbá vált. Lámpát gyújtottam később. Félreérthetetlen mozdulattal valami írószerszámot kért. Volt egy fél ceruzám és egy rosszul író töltőtollam. Mindkettőt a markába nyomtam. Aztán felültettem.
Tétován tekingetett maga körül, míg megakadt a tekintete az intézményesített éjjeliszekrényen. Annak is a belső oldalán, amelynek fehér felülete alkalmasnak látszott az írásra. Nem is találhatott volna ennél alkalmasabbat üzenet közvetítésére. Papírunk ugyanis nem volt.
Most már pontosan tudtam, mit akar. Üzenni valakinek! Írni, és elmondani nekem itt, amit később soha többé nem lehet elmondani.
Fél könyékre ereszkedett. Segítettem neki. A szemem előtt született meg ez az utolsó üzenet. Egy ormótlan R betű, olyan, akár a batyut szállító munkás alakja. Ez a megszólítás. Már a nevet is tudom. Rozi! Ezt görbék követték, hajlatok, kusza vonalak. Nem tudtam követni, de azért, ahogy éreztem, értelmesnek látszott. Az az ív ott olyan, mint egy távoli országút, fák állnak a szélén. Amerre szalad. Lehet, hogy egy kis udvarba kanyarodik, majd a tornác elé: „Megjöttem, Rozi!”
Igen, egy kis tanya valahol, talán nem is messzi, érezni lehet a paprikás krumpli illatát, mindjárt elkészül a vacsora, a Bodri kutya már nagyon várja.
Követem a keze mozgását. Egy Ó betű. Aztán egy L. Közben azon tűnődöm, hogy a nagyon szép magyar szavak tele vannak e betűvel, az is csupa e, hogy szeretlek!
Pacsirta száll nesztelenül a magasba, hogy dalra fakadjon. Ökrös szekér billeg egy elképzelt dűlőúton, és én nagyapám hangját hallom.
Kitörik a ceruzám hegye. Csak a töltőtoll marad, elég halovány a nyoma. A K betű olyan, mintha kútágas lenne, amelyet egy olvashatatlan jel követ.
Nincs olyan mondata ennek az üzenetnek, amelyet bárki is megérthetne, de ha most nekem el kellene mondanom, akkor hibátlanul elmondanám az estéket a kis tanyán, a reggeleket, a gondokat, az epekedve várt éjszakákat, amikor kint kutya vonít a holdra. A békesség szigete ez a tanya valahol, ahová ezek után már hiába várják a gazdát, nem hajt be este lila alkonyatkor a tanya virágos udvarára, ahová Rozika rezedát ültetett.
Hangos koppanással kiesett a beteg gyenge kezéből a töltőtoll. Felemeltem, a kezébe próbáltam adni. Aztán sietve csengettem. Hárman is szaladtak a kórterembe, de már későn értek. Fehér lepedőbe burkolták és kivitték. Egyedül maradtam.
Én, aki szemtanúja voltam mindennek. Akire rábízták ennek a furcsa üzenetnek a továbbítását. Aki tudja, hogyan született meg minden szó.
Reggel bejött egy sápadt asszony. Megfogtam a kezét. Mondani akartam neki valamit Thermopülairól, a nagy csaták diadaláról, a csodáról. A szeretetről s szépségről. Odavezettem az éjjeliszekrényhez. Atlantisz alámerült, Szodoma leégett, Ninive elpusztult. Lám, a szekrény oldala üres volt. Lemosták a takarítók. Fertőtlenítették. Egy üres pléhlap maradt csak.
Hát ennyi az élet.