Néhány évtized múlva jórészt nyugdíjasok lakják majd a Balatont, ha nem változik rövidesen a régió népességmegtartó képessége – legalább is erre utalnak az elmúlt évtized statisztikai adatai. A probléma egyik oka, hogy a foglalkoztatottsággal való elégedettséget alapvetően befolyásoló gazdasági infrastruktúra meglehetősen ellentmondásos képet mutat a Balatonnál. Az üdülőkörzet ipari foglalkoztatási toplistáját vezető három város, Balatonfűzfő, Keszthely és Marcali (az 1996-os adatok szerint) együttesen is alig hatezer embernek teremt munkalehetőséget. A többi városban – Siófok kivételével – a helyi ipar még kevésbé ad munkát. Habár a vállalkozások sűrűsége az üdülőkörzetben nagyobb, mint másutt az országban, a bukások és a csődök is gyakoribbak. A tó somogyi oldalán például nyaranként három-négyezer, többnyire az ország más részéből érkező idényvállalkozó próbál szerencsét, ám közülük – becslések szerint – minden harmadik-negyedik már az első sikertelen nyár után feladja.
A Balaton Fejlesztési Tanács egy, a közelmúltban közzétett tanulmánya szerint a régió lakosságának több mint húsz százaléka folytat kisvállalkozói tevékenységet. 35 százalékuk a szolgáltatásban, húsz százalékuk a kereskedelemben, 12 százalékuk a vendéglátásban végzett – főként szezonális – munkával biztosítja a maga, illetve családtagjai megélhetését. Ezek a jórészt családi-rokoni vállalkozások, mindazonáltal nem követelnek meg magas tudástartalmú munkát, sőt gyakori, hogy a bukás a vállalkozók és alkalmazottjaik szakmai tapasztalatlansága miatt következik be.
Nagyobb létszámú foglalkoztatást biztosító ipar, jelentősebb vállalkozások régióba telepítését, a helyenként még igencsak üresen álló ipari parkok „feltöltését” szorgalmazná a Balaton Fejlesztési Tanács, és a helyi, főként a városi önkormányzatok célkitűzése is ugyanez, csakhogy az üdülőkörzet jellege, a turizmus szempontjai – jelesül a környezetvédelmi előírások – miatt a befektetői tőke előtt tilalomfák állnak. Így aztán marad a régiót jellemző „napfényipar”, amely viszont elsődlegesen időjárás- és külgazdaságfüggő. (Az idén például azért kevesebb a nyugati turista a tónál, mert az amerikai gazdaság recesszióját Nyugat-Európa is érzi, és egyesek ennek tulajdonítják, hogy például a „Balaton-párti” németek – munkahelyüket féltve – nem terveznek többhetes külhoni nyaralást.)
A régió felsőoktatási intézményeiből, a Veszprémi Egyetemről és a nemrég ahhoz csatolt keszthelyi agrártudományi karról, továbbá a székesfehérvári székhelyű Kodolányi János Idegenforgalmi Főiskola siófoki intézetéből tanévenként százával kerülnek ki a fiatal diplomások, akiknek jó része ma még – egzisztenciális okok miatt – az ország más részein keresi jövőjét.
Az utóbbi években egyre több szervezet, régióbeli országgyűlési képviselő, politikus, önkormányzati vezető szorgalmazza a három statisztikai régió, a dél-, a nyugat- és a közép-dunántúli metszéspontjában lévő kvázi balatoni régió statisztikai-tervezési régióvá válását. Ettől elsődlegesen uniós pályázati-fejlesztési forrásokat várnak az itt élők, remélve, hogy azzal a foglalkoztatási és az arra visszavezethető demográfiai gondok jó része is megoldódik.
Demográfiatörténet. Az 1720. évi összeírás szerint – a török uralom miatti elnéptelenedés következtében – a Balaton környékének lakosságszáma a korábbinál jóval alacsonyabb volt, alig haladta meg a 6500 főt. 1890-ben 36 ezren, 1900-ban negyvenezren éltek a másfél száz part menti és part közeli településen, 1900 és 1990 között viszont több mint háromszorosára emelkedett az üdülőkörzet állandó lakóinak száma. Az 1970-es népszámláláskor a part menti településeken élők száma meghaladta a száztízezret, a háttértelepüléseken élőké pedig a 123 ezret. Az időközben történt építkezési korlátozás ellenére 1980 és 1990 között a régióban tovább nőtt a lakosság száma, így csaknem elérte a 250 ezret, 1990 és 1996 között viszont a part menti településeken már megkezdődött a lakosságcsökkenés. Mindezek mellett a természetes fogyás adatai is elgondolkodtatóak: az 1990-es évek közepére az élveszülési arány (1000 lakosra) a part menti településeken 10,9-ről 8,7 ezrelékre, a háttértelepüléseken 12,7-ről 10,5 ezrelékre esett viszsza. A halandóság növekedése 1990 és 1996 között főként a part menti településeken volt jellemző. Ez idő alatt az ezer lakosra jutó elhunytak aránya 11,8 ezrelékről 13,8 ezrelékre nőtt. A XX. század utolsó évtizedében kezdődő elöregedési és népességfogyási folyamat a legutóbbi adatok szerint nem állt meg.
origo.hu
Magyar Péterék hazudtak a rendezvényük költségeiről
